A szexualitás nagyon fontos része az emberi életnek. Központi kérdés, különösen a fiatalok számára. Bár feltételezzük, hogy a fiatalok ismerik az Egyház tanítását ezen a téren, azért a tapasztalataim szerint ez nem is olyan egyértelmű. Sokszor van, hogy csak a tilalmakig jut ez az ismeret: „no sex before marriage”, viszont az értékek és a miértek már gyakran a ködbe vesznek. A Katolikus Egyház ifjúsági katekizmusa jó összefoglalását adja a témának, érdemes elolvasni (Youcat, 400-425 pontok). A Szentjánosbogár közösség ifjúsági táborában az egyik téma a szexualitás lesz, ezért gondoltam, hogy a Bogár lelkivezetőjeként talán nem lesz haszontalan írnom a teljesség igénye nélkül valamit erről a fontos kérdésről, amit most a jezsuita blog olvasóival is megosztanék.

A napokban történt, hogy egyik előadásom után odajött egy mexikói teológushallgató: „Tudja, atya – kezdte –, a mi országunkban a teológiának amolyan ornamentika szerepe van. Díszítőelem. Arra használják, hogy alkalmanként felékesítsék vele a politikai szónoklatokat és ünnepi beszédeket. Hamis adalék – olyan, mint a nők arcán a smink!” Elgondolkoztatott a hasonlat – hiába, a képeknek nagy erejük van... Azon kezdtem tűnődni, vajon nálunk, Magyarországon mi a szerepe. És minek kellene lennie.

Mert a teológiának kétségkívül világszerte más és más a funkciója. Az angolszász országokban például nagy hagyománya van a „nyilvános teológiának” (public theology) – itt időszerű kérdésekről kell véleményt nyilvánítani. (Ezt a műfajt az Egyesült Államokban például Miroslaw Volf, a Yale Egyetem oktatója űzi kimagasló szinten – ő egyébként eredetileg horvát származású, tehát kicsit, ha szabad így mondanom, a „mi kutyánk kölyke”.) Dél-Európában az egyes nagyobb képzési központokban – például a madridi Comillias-on, a Milánói Katolikus Egyetem teológiai fakultásán vagy a római egyházi egyetemeken – általában a teológia hagyományos, metafizikai-dogmatikus megközelítését művelik. Ez a teológia „rendszeres” vagy szisztematikus változata, melynek pillanatnyilag mérsékelt közönsége van. Figyelemre méltó azonban Párizsban Christoph Theobald újszerű próbálkozása, amely az esztétikai és a fenomenológiai nézőpontot juttatja érvényre. Világszerte nagy hatást tesz a feminizmus (kevesen tudják, hogy első igazán jelentős képviselője, a Harvard Egyetem professzor asszonya, Elisabeth Schüssler Fiorenza eredetileg bánáti lány, aki a román-magyar határvárosban, Csanádon született).

A pápalátogatás rávilágított a román-magyar együttélés egyes feszültséggócaira. Világos, hogy ezek nem pusztán a múlt sebei, mint Trianon, hanem nagyon is friss és fájdalmas történések, mint ahogy az Úz völgyében lezajló konfliktus is. Romániában ugyanakkor nemcsak a magyar-román kapcsolat terhelt, hanem a keresztény felekezetek között sem teljes a béke, gondolhatunk például a kommunista állam által elvett, ortodoxszá tett, de a rendszerváltás után vissza nem adott görögkatolikus templomokra.

Erre persze az ortodox fél azt mondja, hogy a XVII. század végén az erdélyi görögkatolikus egyház létrejöttekor belőlük szakították ki ezeket a területeket, nem éppen politikai nyomásgyakorlás nélkül. (Csak megjegyezzük, hogy akkor az unió létrejöttében nem kis szerepe volt a jezsuitáknak). Megemlíthetjük még azt a kihívást is, amit az egyre növekvő cigány népesség integrálása jelent Románia számára. Ferenc pápa tehát olyan földre lépett, amelyet mélyen áthatnak a nemzetiségi és felekezetek közti történelmi és aktuális konfliktusok. Hogyan segítheti a kiengesztelődést, a békés együttélést a pápa látogatása?

A csíksomlyói pápalátogatás is megmutatta, hogy keresztény körökben sokan meglehetősen polarizáltan viszonyulnak Ferenc és Benedek pápához. Vannak, akik szinte az égbe magasztalják a jelenlegi pápát, olykor olyan dolgokat is neki tulajdonítva érdemként, amelyek már az elődei működésében is ott voltak, és lesajnálóan nyilatkoznak XVI. Benedekről. Például egy neves teológusnő így dicséri a jezsuita pápát: „Ferenc az első pápa, aki nem csupán egyéni bűnökről beszél, hanem strukturális bűnökről is”, jóllehet ez nem Ferenc újdonsága, erről már Szent II. János Pál pápa is beszélt, olyannyira, hogy a Katolikus Egyház Katekizmusába is bekerült a fogalom (vö. 1869 pont). Mások – és talán Magyarországon ez a nézet az elterjedtebb – Benedeket tarják az igazi vonatkoztatási pontnak, és utódját többnyire nem értik, írásait nem olvassák, csak a média szlogenjeiből alkotnak képet róla. Vannak viszont, akik éppen ellenkezőleg, nagyon is figyelemmel kísérik a pápa működését,  csak éppen kizárólag arra tudnak fókuszálni, amit kritizálni lehet. Aztán vannak még radikálisabb ellenlábasok, akik szerint „Ferike” – ahogy egyes körökben emlegetik – nem is igazi pápa. Sajnos a különféle összeesküvés-elméletek is jó talajra találnak nálunk.

Az elmúlt másfél év során sokat foglalkoztam a hivatásommal, és újra feltettem magamnak azokat a kérdéseket, amelyekre már évekkel ezelőtt elkészítettem a konyhakész válaszaimat. Miért lettem én jezsuita? Egészen egyszerűen és röviden: Isten hívott, találkoztam emberekkel, akik segítettek, igent mondtam... Életem apró történései szépen körvonalazták nekem azt az utat, amiről eddig úgy gondoltam, hogy értem, miért vezetett el a hivatásomhoz. Viszont az idő múlásával észrevettem, hogy a lelkem egyre jobban elbizonytalanodott, és kedvesen, mégis azért ijesztően megkérdőjeleződött bennem: valóban ezek az igazi válaszok? Egyáltalán találhatok-e választ a kérdéseimre?

Henri de Lubac Meditatione sulla Chiesa című könyvében[1] az Eucharisztiáról szóló fejezet címe: Az Egyház szíve. Az Eucharisztia mint az Egyház szíve nagyon gazdag szimbólum. Emberi testünkben a szív valóságba sok tekintetben hasonlít ahhoz, amit az Eucharisztia jelent az Egyház életében. A Világ szíve[2] című művében Hans Urs von Balthasar Isten üdvözítő tevékenységét az emberi test vérkeringésének példáján szemlélteti. A világ szíve Krisztus, aki mint a testben a vérkeringést működtető szív, a szeretetet áramoltatja tagjaiban.

Most tekintsük át, hogy a Jézus életében felfedezhető, illetve Isten benső életében jelenlévő dinamikus vonások miképp vannak jelen az Eucharisztiában, hiszen az Eucharisztia által e szentháromságos életnek leszünk részesei.

Az előbbiekben Jézust úgy láttuk, mint egy igen elfoglalt, aktív embert. Eucharisztikus ünneplésünknek is van egy ilyen mozgalmas vonatkozása, főleg az ünnepélyesebb liturgiáknak. Felesleges is sorolni az egyes elemeket. Mindezek valamiképp visszatükrözik annak a Jézusnak a földi életét, aki folyamatosan mozgásban volt, és nagyon mozgalmas életet élt.

1967-ben Jean-Jaques Servan-Schreiber (népszerűbben JJSS) befolyásos médiavállalkozó és radikális politikus közzétette a „Le Défi Americain” (Az amerikai kihívás) című politikai tanulmányt. A kiadó 15 ezer példányt remélt eladni belőle, de tévedett. Franciaországban kétmillió, a világpiacon tízmillió példány kelt el, 15 nyelven. Szóval igazi bestseller lett. Mivel a politikai jóslatok műfajának hírhedt példája, érdekes szellemi gyakorlat utánaolvasni, hogy előrejelzéseiből mi „jött be”, mi nem.

A geopolitika szerelmeseinek ez egyúttal jó kis önelemző gyakorlat. A szellemi torna annál inkább izgalmasnak tűnik, mert a közelmúltban jelent meg Frédéric Pierucci könyve, a „Le Piège américain” (Az amerikai csapda[i]). Amint a címe is jelzi, rokon témát kezel, csakhogy a kihívásból csapda lett. Ha ebből a kedves olvasó arra következtet, hogy Franciaország (és vele Európa) pozíciója az amerikaiakkal szemben romlott, nem téved. Mit sem használt volna a figyelmeztetés? Vagy pontatlan volt az elemzés, és vele a javasolt „megoldás”?

Az elmúlt időben több alkalommal tartottam előadást Ferenc pápáról. Júniusi csíksomlyói látogatására készülve talán nem felesleges szélesebb körben is megosztani ezeket a gondolatokat, melyek remélhetőleg segítenek jobban megérteni a pápa személyét, üzenetét. Szeretnék először arra fókuszálni, amit úgy látok, hogy központi jelentőségű az első jezsuita pápa küldetésében. Jezsuita szemszögből írok – másképp persze nem is tudok –, bemutatva néhány olyan vonatkozást, amelyek Jorge Mario Bergoglio jezsuita előéletében, a Jézus Társasága lelkiségében gyökereznek. Persze több közöttük nyilván nem kizárólag a jezsuitákra jellemző, de mégis a mi lelkiségi hagyományunkban igen hangsúlyos.[1]

A Szív korábbi számában megjelent egy mókás cikk. Gyerekszáj – hogyan érik félre, azaz az ő oldalukról nézve, hogyan teszik értelmessé a gyerekek a számukra furcsa és érthetetlen egyházi zsargont. Kedvencem ez: „Zsebeidben rejts el engem.” Mert mit is értsünk azon, hogy sebeidben rejts el engem? Mit kezdjen egy kisiskolás a misztikával?

Zsebe viszont minden fiúnak van. A zseb a fiúknak az, ami a nőknek a ridikül. Feneketlen, minden belefér. Ami egy igazi fiúnak kell. Csak ki ne üríttesd! Az fiúknál és hölgyeknél (a ridikül esetében) egyaránt katasztrófába fordulhat. Persze van önkéntes, de muszájkiürítés is. Amikor például a kulcsokat keressük.

Szóval: amennyire a ridikül a nőiesség szimbóluma, annyira a zseb a fiúk felségterülete. Tovább megyek: addig férfi a fiú, amíg zsebeiben hordja minden vagyonát. Később aktatáskára cseréli fel. Mi is az? A ridikül férfi változata. A tudálékosak kedvéért a „retikül”/”ridikül” a latin „reticulum” (háló, hálóból készült hordótáska) szóból eredhet. De aztán idővel az a jelentés tapadt hozzá, hogy „nevetséges”. Nagy karriert futott be, amikor egy talkshow fedőneve lett. És az állítólagos egyenjogúság rafinált módja. A férfiak, a fiúk kárára. Javaslom, indítsunk egy műsort csak fiúknak a Zseb címmel. Vagy legyen inkább Pocket? Az globális.