Megalapozni az etikát? Ezzel a kérdéssel foglalkozott Olaszországban egy széles körű vita, amelyet a Liberal című folyóirat indított el, és amelyben részt vett Carlo Maria Martini (1927–2012) hajdani milánói bíboros érsek és Umberto Eco (1932–2016) neves olasz író – egymással vitatkozva –, valamint számos hívő és nem hívő értelmiségi, politikus. A vitaanyag könyvben is megjelent.[1]
A probléma alján ez a kérdés húzódik meg: „Miben hisz az, aki nem hisz?” Umberto Eco – másokkal – eloszlat egy lehetséges félreértést, amely igen gyakran meghamisítja az ilyen vitát. Arról az illúzióról van szó, amely a hívőket és nem hívőket úgy kezeli (tekinti), mint teljesen különálló és egymással szembenálló csoportot. Valójában a hit és a hitetlenség határvonala mindenkinek a szívén keresztül húzódik. Azt szokták mondani: mindenkiben van egy hívő és egy hitetlen. Vagyis a hívőt is kísérti a hitetlenség, és a hitetlen is szomjaz valami örököt, hitetlenül is hisz, miként például Ady vagy József Attila, vagy annyi más magát hitetlennek mondó kortárs író és gondolkodó Európában. Fundamentalizmust mindkét oldalon találunk: a dogmatikusan (rossz értelemben véve a dogmatikust!) hívő éppúgy fundamentalista, mint a dogmatikusan nem hívő. Nem lehet azt állítani, hogy a hitetlen humanista, tehát hogy aki elveti Istent, és tagad minden isteni transzcendenciát, egyben tagad (eo ipso) minden erkölcsi értéket és normát is, tehát nihilista; bár Dosztojevszkij és Sartre ateista hősei kijelentik: „Ha Isten nincs, minden megengedett.” Tehát a kinyilatkoztatás nélkül is van az embernek bizonyos etikai tapasztalata, illetve – erre még visszatérünk – a józanésztől megvilágosított lelkiismeret szava int a jóra, és figyelmeztet a rosszra.
Utolsó kommentek