Majdnem két éve már (2015 március 5-én), hogy a világ egyik legnagyobb élő társadalomfilozófusa, a kanadai Charles Taylor (aki nem mellesleg gyakoró katolikus) „Egyházi élet a szekuláris korszakban” címmel lectio magistralis-t, díszelőadást tartott a jezsuiták Pápai Gergely Egyetemén Rómában. A McGill egyetem emeritus professzora lebilincselően érdekes gondolatmenetben vázolta fel a mai globalizált világban megfigyelhető trendeket, és azt is, várhatóan hogyan alakul át az egyház szerepe a XXI. században (ami nem szükségképpen jelent térvesztést vagy visszaszorulást!). Előadásáról alább rövidített (bár a blog-műfajban még így is szokatlanul hosszú) összefoglalót közlök – ami persze elkerülhetetlenül egyúttal interpretációja is Taylor nézeteinek.
Az alábbiakban szeretnék megosztani Veletek néhány dolgot a lelkivezetői tapasztalataimból, és abból, ezen a téren hogy hogyan jutottam oda, ahol most tartok. Talán már nem rátartiság, ha azt mondhatom: vannak tapasztalataim. Az elmúlt 20 évből 11 és fél évet hivatalosan voltam spirituálisi vagy segédspirituálisi beosztásban (ez pap- vagy szerzetesnövendékek egyházi megbízás alapján történő lelkivezetését jelenti) négy intézményben, és ezen kívül is nagyon sokakat meghallgattam, ha megkértek és feljogosítottak arra, hogy a lelki útjuk valamely szakaszán elkísérjem őket. Ebből a háttérből fogok példákat hozni. Természetesen nem kell egyetértenetek azzal, ahogyan én most a lelkivezetést gyakorlom. Bátran tehettek megjegyzéseket, szívesen fogom venni.
Az elmúlt hónapokban olvastam egy könyvet (lassan ment, mert majd 500 oldal), ami nagy hatást tett rám és mondhatom, hogy a nevelésről szóló könyvek közül, amiket mostanában, mióta iskolalelkész lettem Miskolcon olvastam a leghasznosabb műnek ezt találtam. Gordon Neufeld és Máté Gábor, A család ereje, ragaszkodj a gyermekedhez! Libri, 2014. c. könyvéről van szó.
Hadd mondjak valamit – hangsúlyozottan – a szerzetesek szegénységi fogadalmáról. Azt hiszem, megkockáztathatom, hiszen van összehasonlítási alapom: 6 éven keresztül ettem az egyházmegyés papok kenyerét. Radikalitás tekintetében van különbség, mit mondjak! Khömm…, ja, hogy melyiknek a javára? ;-) Mert ez a dolog azért nem is olyan egyértelmű...
Már régebben történt, de azt hiszem, nem fogom elfelejteni, amíg élek. Előzőleg egy előadást tartottam egy szerzetesnővér-közösség számára Róma egyik külvárosi negyedében. Ezért aztán, dolgom végeztével, talpig fekete papi ruhában békésen baktattam a rendházunk felé. Nem akartam buszra szállni, hogy egy kicsit mozgjak és kiszellőztethessem a fejemet. Az utam nagykövetségek előtt vitt, ahol katonák teljesítettek őrszolgálatot, gondolom, éjjel-nappal,. Ahogy szórakozottan bandukoltam a terepjárójuk mellett, az egyikük megszólított: „Padre! Elejtett valamit.” És tényleg: egy kis poríték volt, még segített is felvenni; az imént csúszhatott ki a zsebemből. Megköszöntem szépen, és kíváncsiságból meg is néztem azért, mi van benne. 100 euró volt, ötvenes címletekben – a nővérek adták az előadásomért, köszönetképpen. Szerzetes vagyok, nincs sok dolgom van pénzzel. Nálunk, jezsuitáknál egyébként is az a szokás, hogy minden pénzadományt automatikusan leadunk a közösség „miniszterének”, aki a gazdasági ügyek felelőse; s akinek pénzre van szüksége, szintén hozzá megy (szóval, „az ő kezéből eszünk…” :) Most már azért kicsit gondosabban raktam zsebre a borítékot.
Terraferma – mondja az olasz a kontinensek szárazföldjére utalva. Szó szerint „szilárd földet” ért alatta, pedig ha van nép a földön, akkor az olasz igazán tudhatja, hogy az a bizonyos terraferma si muove, a szilárd föld mozog…
Ismeritek, melyik az az öt jellemző kijelentést, ami papok szájából általában nem szokott igaz lenni? Elárulom. Az öt mondat így hangzik: 1. „Rövid leszek.”; 2. „Imádkozom érted.”; 3. „Otthon felejtettem a pénztárcámat.”; 4. „Ó, az csak egy ajándék.”; 5. „Ő pedig az unokahúgom...” :)
Nemrég történt, életem egy új szakaszának kezdetén, hogy elhatároztam, egy teljes éjszakát virrasztással töltök el egy kápolnában. Úgy terveztem, hogy nem fogok sem leülni, sem lefeküdni: állva és térdelve akartam átvirrasztani, átimádkozni az éjszakát, hogy ilyen módon is megerősítsek néhány frissen tett jó elhatározást a további életemmel kapcsolatban. Így aztán este 10-kor odaálltam a Szűzanya kis kegyszobra elé a kápolnában, és megkezdtem 7 órásra tervezett imavirrasztást. A percek és félórák változó gyorsasággal teltek. Amikor már minden általam ismert nyelven elimádkoztam a rózsafűzért, fohászkodtam minden közeli és távoli ismerősért, akik csak eszembe jutottak, alapos lelkiismeretvizsgálatot tartottam a rövidesen esedékes gyónás esetére, valamint végiggondoltam néhány felettébb termékenynek látszó teológiai intuíciót, végül egyszerűen csak a tőlem telhető éberséggel próbáltam jelen lenni Isten anyja előtt. Azon igyekeztem, hogy kitartsak a csendes önátadásban, istenimádásban. Végül eljött a fél 5, amikor már csak fél óra hiányzott a (bevallom, kissé extrém) aszketikus gyakorlatom tervetett befejezéséig. Ekkor történt az az apró incidens, amit el akarok mesélni.
Mindenekelőtt egy ténymegállapítást szeretném tenni: a teológiában manapság gondolkodás-hiány uralkodik. Persze nem azt akarom ezzel mondani, mintha a teológiában ma nem gondolkodnának – ez nyílván túlzó (sőt felfuvalkodottságra és beképzeltségre valló) kijelentés volna. Annyi azonban talán elbizakodottság nélkül is megállapítható, hogy a teológiában ma azért van gondolkodás-hiány, mert teológusként nem gondolkodunk elég alapvetően (fino in fondo)…
Utolsó kommentek