Jezsuita bloggerek

A magyar kormány újabb nemzeti konzultációt indít, hogy képet kapjon arról, a magyar társadalomnak milyen érzései, ismeretei vannak a bevándorlásról, és mindezek alapján dolgozzon ki egy stratégiát, mondta Kovács Zoltán kormányszóvivő. A konzultáció kezdeményezését Orbán Viktor a szokásos péntek reggeli rádióinterjújában jelentette be. A bevándorlásról és a terrorizmusról szóló újabb nemzeti konzultáció közel egymilliárd forintba fog kerülni. Július 1-jéig várják az állampolgárok válaszait.

A II. Vatikáni zsinat a Katolikus Egyház történetének 21. egyetemes zsinata volt; az egész világról a Vatikánba érkező püspökök gyülekezete, akik az egyház életében az éppen fontosnak ítélt témákat vitattak meg. Az összes résztvevő száma körülbelül 2540 fő volt, akik négy szekcióban üléseztek. Az esemény 1962 és 1965 között, két pápa: XXIII. János és VI. Pál uralkodása alatt zajlott. A zsinat dokumentumait VI. Pál léptette életbe: négy konstitúciót, három deklarációt és kilenc dekrétumot. XVI. Benedek, a nemrégiben visszavonult pápa ezzel kapcsolatban így fogalmazott: vissza kell térni a zsinat szövegeihez, mert azok „iránytűként szolgálnak” (2012. október 11).

Arra a népre, amelyről a bibliai történetek szólnak, többféle elnevezés használatos. Időnként hébereknek, máskor izraelitáknak vagy zsidóknak nevezik őket. Bizonyára nem lesz haszontalan, s talán többek érdeklődésére is számot tarthat, ha utánajárunk e szavak pontos jelentésének. A „héber” elnevezés elsősorban a Biblia első öt könyvében fordul elő számottevő gyakorisággal.

Egy kicsit nehéz megérteni azt, amit most szeretném, ha megértenétek. Azt is tudom, hogy sokakból elementáris zsigeri ellenkezést ki fog váltani. Jobb is ezt előre leszögezni, hogy senkit – sem a kedves olvasót, sem a szegény posztolót – ne érjen meglepetés a későbbiekben a várható reakciókat illetően. Miért is? Nos, a fő nehézség abban áll, hogy a lelki életben fokoztatok vannak. Tudom, ezt utáljátok hallani! Belátom én, hogy nehéz téma, mégsem hagyhatom szó nélkül. Lássuk tehát!

Közhely, hogy a posztmodern ember identitás-zavarban szenved. Szülők és nevelők amiatt aggódnak, hogy korán kezdik. A gyerek, aki nem tudja ki ő, jó eséllyel soha nem tudja meg. Amúgy némely közvélemény-alkotó szerint jól van ez így, maradjunk nyitottak. Ki tudja, akár Conchita Wurst is lehet belőlünk? A tehetségkutatók úton vannak, talán belénk botlanak. Ma már nem az a kérdés, hogy „Ki mit tud?”, hanem, “Ki is vagyok”? Szeretnénk magunk a „Big Brother”-ré válni valamelyik valóság showban. Istenem, ha belegondolok, hogy apáink még a Big Brother mindenhova behatoló tekintetétől féltek!

Egykor egy amerikai elnök a szabadság jelszavává tette szállóigévé vált hitvallását: „Ich bin ein Berliner”. Mindenki tudta, hogy ez sem származási- vagy lakhelyet, sem illetőséget nem jelölt meg, hanem egyértelmű ideológiai álláspontot. Valójában Kennedy vallomást tett, kiállt egy fenyegetett város mellett, a szabadság mellett.  Senkinek sem jutott eszébe, hogy ellenszózatként kijelentse: Nem vagyok berlini. Én azonban ma kimondom: Nem vagyok Karcsi... Je ne suis pas Charlie. Persze nem lenne okos gomblyukamra tűzni az ellen-kitűzőt, mert a sok szabadságszerető tüntető egyike-másika még megverne. Jobbik esetben. Mert toleránsak.

Azokat is, akik nem szoktak minden vasárnap templomba járni – nagyon jó, hogy eljöttetek! Itt vagyunk hát mindannyian. Van, aki hektikus, eseménydús, stresszel teli napok után, kifáradva; van, aki kicsit bosszankodva, hogy nincs „fehér karácsony”; de olyan is akad, aki örül ennek, mert így veszélytelenebb az utazás, valakit pedig nagyon várnak haza. Sokféle háttérrel, ezernyi gonddal és örömmel a szívünkben, most mégis itt vagyunk; körülvesznek, beburkolnak a karácsonyi énekek… Talán nehéz is volna pontosan meghatározni, mi az, amit keresünk, miért jöttünk – hogy régi, gyermekkori hangulatok nosztalgikus keresése hozott-e, vagy a megszokás –, s most mégis összeköt bennünket az időtlen vágy: „Mennyből az angyal lejött hozzátok…”

„Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be az Isten országába” (Mt 18,3) – minden keresztény ismeri a jézusi mondást az evangéliumból. Őszintén szólva nekem mindig gondot okozott ez a szakasz. Vajon milyen értelemben kellene a gyerekekhez hasonlítanunk? Mert azt bízvást hihetjük, hogy itt nem az infantilizmus felmagasztalásáról van szó. De akkor miről?
Talán könnyebb sorba venni elsőként azt, hogy mi az, amire Jézus minden valószínűség szerint NEM gondolt, amikor azt a bizonyos gyermeket példaképül középre állította az egymással versengő tanítványok körében. Már évekkel ezelőtt is (még fiatal pap koromban) sejtettem, hogy itt nem a magatehetetlenség apoteózisáról, a döntés- és cselekvésképtelenség piedesztálra emeléséről van szó.

(Az alábbi írást Csókay Ákos a jezsuiták reflexiójára szánta. Itt is közöljük teljes terjedelmében.) Az internetadó-jelenséget távolabbról szemlélve tegyünk egy kísérletet arra, hogy megértsük mi és miért történt/történik. Ismert, hogy a kormány milyen módon terjesztette elő, majd hogyan táncolt kissé vissza a fiskális vagy nem csak fiskális, avagy főként nem fiskális okok miatt kivetett adó (pontosabban a távközlési adó kiterjesztése az interneten forgalmazott beszédalapú adatforgalomra) ötletéből. Aztán néhány nap megtorpanást követően a miniszterelnök egy péntek reggel, Svájcból hazaérkezve a Kossuth Rádióban mindent visszavont.

“Sokan kérdezgetik, hogyan lehetséges az, hogy a katolikus hit ilyen fontos tanbeli kérdéseivel kapcsolatban a püspökök és a bíborosok ilyen különbözőképpen gondolkoznak. A Szinódus napjaiban legalábbis ez vált világossá – túlságosan is. A szentségek, a bűn, a kegyelem, a házasság..., a hívek meglepetten állapították meg, hogy vezetőik és a véleményformálók ilyen külöböző állásponton vannak ilyen nem éppen marginális kérdésekben.Az alábbiakban szeretnék rámutatni egyre az okok közül, egy olyanra, amely eddig nem túlságosan került felszínre a szinódussal kapcsolatos viták során. Arra a filozófiára gondolok, amelyet a bíborosok és a püspökök alkalmaznak, amikor teológiai kérdésekkel néznek szembe.