Jezsuita bloggerek

Így nevezi a rendalkotmányunk a jezsuita képzés utolsó fázisát, amit tertia (ejtsd: tercia), vagy harmadik próbáció néven emlegetünk magunk között. A jezsuita képzés bizony elég hosszú, 10-12 év is eltelik mire valakit pappá szentelnek nálunk, de még ez sem elég. Eltelik még néhány papi munkában eltöltött év, amikor ismét kivonnak bennünket a forgalomból és hónapokig treníroznak.

A szerdai olvasmány elgondolkodtatott. (Ap Csel 17,15-18,1) Ez nem más mint a híres areupágoszi beszéd. Szent Pál fellép a sok más szónok mellett és hirdeti az evangéliumot. Amit most kiemelnék az Pál érzékenysége és finomsága. Tisztában van a helyzettel, a hallgatósággal. Erre a beszédben valóban igaz: ’mindenkinek mindene lettem.’ Pál beleéli magát a pogány-görög világba, és az jelenlevők tapasztalatukból indul ki. Filozófiai úton közelít: az ismeretlen Isten-nek állított oltárt talán még a beszéd előtt láthatta a közelben. Isten platóni fogalmából, a kimondhatatlanból indul ki: ’benne élünk, mozgunk és vagyunk’ érvel az Apostol.

Tavaly tavasszal hozzászóltam a „Hitvallók és ügynökök” c. filmhez (Kabai Barna és Petényi Katalin rendezték). Meglepően sok komment érkezett rá (négy hónap alatt kb. 350). Sajnos, sokan eltértek a témától. De akik a filmről szóltak, azok is főleg az egyházi személyek beszervezéséről, az „ügynökökről” mondták el véleményüket, kevésbé ítélték el az egyházüldöző rendszert. A film sok dokumentációt hozott az ügynökökről, meg üldözött papokról, a hitvallókról és a vértanúkról is, akik a kommunista rendszer áldozatai voltak. II. János Pál szándéka volt, hogy fel kell tárni a XX. század vértanúit; a Vatikánban máris 12 ezer mártírról őriznek anyagot. Ezt Szabó Csaba, az Országos Levéltárfőigazgató-helyettese közölte azon a konferencián, amelyet reformátusokkal és evangélikusokkal közösen rendeztek meg máj. 6-án és 7-én a Kádár-rendszer alatti (1956 utáni) egyházüldözésről a Sapientia szerzetesi főiskolán.

• Apó, szeretnék valami komolyat kérdezni tőled: Mit tartasz a legfontosabbnak az életben?
• A hitet és a szabadságot.
• Miért?
• Mert a hittel kapcsolódsz az élet forrásához, az igazi alapokhoz, a szabadság pedig kihozza belőled a legjobbat, az igazi kincseket, amikkel Isten téged megajándékozott. A hit is, a szabadság is, ingyenes ajándék, de kérni kell, és gondoskodnod kell, hogy növekedjél mindkettőben, különben elsorvadnak, mint az izmaid, ha nem használod őket.
• Hinnem Istenben is néha nehéz, de az örömteli szabad élet talán még nehezebb. Mondanál erről többet?

Még egy vulkánkitörés sem tudta megakadályozni, hogy a hivatásgondozás európai jezsuita felelősei a hétvégén Lengyelországban találkozzanak. Igaz a visszaút vonattal kicsit macerás volt, de túléltük. Egy ilyen találkozó jó alakalom volt, hogy elgondolkodjak egy olyan kérdésről, amit korábban vetettetek fel: a szerzetesség jövőjéről.

Ezt a sort a nemrégiben magyarul megjelent A viskó c. könyv hátoldalán olvasom. Egy hete fejeztem be a könyv olvasását, és bevallom, nagy élmény volt. Most nem a könyv bemutatása a fontos számomra, hanem csak arról írok, ami nekem fontos lett belőle, ami különösen közel került hozzám. Egy éve, talán több mint egy éve esett szó Jób könyvéről, s azzal együtt az Istenképekről, s arról is, hogy hogyan lehet, hogy Isten megengedi a szenvedést, különösen az árvák szenvedését. Amikor a könyv közepe felé eljutottam, azonnal Jób könyve jutott eszembe.

A mostani teológiai szóhasználat szerint dogmának nevezik azokat a kijelentéseket, amelyeket az Isten kinyilatkoztatása alapján az Egyház, teljes tanítóhivatali tekintélyének bevetésével, végérvényesen igaznak jelent ki. Már az ókor egyik legnagyobb teológusa, Órigenész, Peri archón című művében megmagyarázza, hogy mire jók a dogmák. Elmondja, hogy az igazságot kereső emberek az ő korában a filozófusok műveihez fordultak, hogy ott megtalálják az igazságot, de rájöttek, hogy a filozófusok a legfontosabb kérdésekről is különbözőket mondanak, és egymással vitatkoznak.

Sokféle pap van. Milyenek is? Annyit hallom templomba járó emberektől, különösen fiataloktól: „Nehéz szót váltani a papunkkal/plébánosunkkal, mert…”: a.) állandóan utazik („zarándok pap”); b.) minden környékbeli templomot és plébániát ő újít fel („templomépítő pap”); c.) a szobája leginkább egy számítógépes raktárra hasonlít, mert állandóan szerel, épít, telepít, programoz stb. („műszaki pap”). Szóval, hogy „a papunkat nehéz (jó passzban) elkapni”… Bárcsak lelkibb emberek volnánk mi, papok! Mert a lista persze a felsoroltakkal még korántsem teljes – szándékosan hagytam ki néhány szaftosabb esetet… Nyilvánvalóan van tehát olyan, akit pótcselekvések tartanak meg a papságában: amolyan jól begyakorolt elhárító mechanizmusok.

- Apó, engem nagyon érdekelne hogyan képzeled, mi van a halál után?
- Nem tudok erről sokat mondani. Mikor, hogyan fogok Istennel és szeretteimmel találkozni azt nem tudom. Abban azonban biztos vagyok, hogy Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön. Arra is gondolok, hogy valamilyen tisztulása is szükségem lesz, hiszen bűnös ember vagyok.
- Mit jelent neked az, hogy bűnös ember vagy?
- Azt jelenti, hogy nem szeretem Istent annyira, amennyire lehetséges lenne számomra. De ugyanakkor azt is tudom és tapasztalom, hogy SZERETETT BŰNÖS vagyok. Mert hiszek abban, hogy Jézus szerette a bűnösöket.

A kampányban tapasztalt hangzavar és szóförgeteg között, ezekben a napokban a keresztény szívben a szavak mintha kissé halkulnának, és lassú csönd ülne rá a Nagyhét eseményeire. Kivül tombol a vihar, a templomban azonban most a csend suttog ‘Isten hozott’-at. Ismeritek, van az az igazán jó csend, amikor nem kell mondj semmit, mert nincs szükség rá: örültök mindketten, hogy együtt vagytok, és ez a jelenlét mindent kitölt, nincs szükség szavakra. Ez a fajta csend feltölti az embert, és hosszú-hosszú napokig kitart. Ismerjük azonban a veszekedés utáni fájdalomnak a csöndjét is, vagy azt a csöndet, amelyet a tehetetlen szenvedés és halál közelségének félelmében élünk át.