Jezsuita bloggerek

“Még mindig vérzik a szívem, ahogy Esztike első születésnapján is, hogy az én pici lányomnak nincsen apja. Aki volt, az nem őt választotta, hanem valami(valaki) mást, hiszen "nem áldozhatja a gyerekre az életét", illetve az "ő barátságát nem akarja elveszíteni"... ezekkel szíven ütött, mindkét alkalommal - még mindig vérzik a seb. Igyekszem persze begyógyítani, de egy-egy szép emlék könnyen feltépheti.”

Egy ismerősöm blogjáról idéztem. Gondolom nem kell sokat  magyarázkodnom. Tavaly elvált. Nem volt sok előzmény, gyorsan történt, szinte érthetetlenül. Hét év házasság, gyerek...

Henri Boulad egyiptomi jezsuita a napokban Budapesten járt. Rajongói, olvasói örömére minden nap, különféle helyeken tartott előadásokat és mondott “prófétai” buzdító szavakat. Mindenkit meglepett korát meghazudtoló szellemi frissességével és nézeteinek radikális fordulataival, melyekből gyakran érződött a megvilágosodott ember szellemi/lelki szabadsága, akit sem intézmény, sem kontinens, sem nyelv nem képes palackba zárni. Aki hallgatja, érzi, hogy a szentek és próféták valahogy fölötte állnak a hétköznapok emberi kapkodásain.
Egyik interjúját újra és újra visszanézem és kívánnám, ha sok pap és püspök velem együtt ugyanezt tenné. Naná, hogy ők nem szeretik ezeket hallani:

Régebben nemigen hittem a keresztény és a hitetlen erkölcsiség lényegi különbségében. Mostanában kezd megváltozni a véleményem.

Az a kérdés kezdett el foglalkoztatni, hogy vajon ki fázhat? Mert elég komoly „pulóvereket” kötnek a magyar emberre is hazájában, itt meg már hosszú ideje próbálják szálaira bontogatni az Alitalia-t, s aztán lehet valami mást kötnek belőle. Tehát nemcsak Magyarországon van „hideg”? Nem tudom, de valaki(k) a háttérben iszonyúan fázhat(nak). Csak az a kérdés, hogy beállunk-e a pulóver-kötögetésbe, vagy megnézzük, hogy honnan „fúj a szél”?

Immár több mint egy éve foglalkozom hivatásgondozással. Micsodával?? Amikor az egyik kollégista diákunknak megpróbáltam elmagyarázni munkám lényegét, akkor egy ideig elég bambán hallgatott, majd hirtelen felcsillant a tekintete és a felfedezés örömével közölte: „akkor te vagy a jezsuiták HR-je.” Na, ezt meg én nem értettem. De aztán megmagyarázta, hogy „hát tudod Human Resource Manager.” Hm. Szóval ez a HR. Eddig még nem gondoltam arra, hogy ezzel az idegen kifejezéssel tegyem közérthetőbbé feladatom lényegét, de lehet, hogy ez az elnevezés mégis érthetőbb sokak számára, mint a számomra oly kedves hivatásgondozás szó.

Néha hallani hívő emberek szájából: „Én bizony nem böjtölök, mert azt tapasztaltam, hogy gőgössé tesz másokkal szemben”. Bizony: „Mert akkor észrevétlenül megítélem, megvetem azt, aki nem teszi”. Vagy ezt: „A jótékonykodást csak a saját önzésemből kezdeném el; hogy ti. jobb fényben lássam magam önmagam előtt; hogy megnyugtassam magam vele”. Ami mögötte van persze: akkor pedig már inkább hagyjuk az egészet!

Keira Knightley legújabb filmjében (The Duchess - A hercegnő) képkompozíciók sokasága kápráztat el minket. A sztori is érdekfeszítő, legfőképpen azoknak, akik érdeklődnek az angol történelem iránt, de nemcsak. Devonshire hercegnője korának "Dianá"-ja volt, történetesen éppen e jeles hölgy egyik felmenője.
Az arisztokrácia promiszkuitásáról szól a film - olvasom tucatnyi helyen, de nem jön, hogy elhiggyem. Az egyetlen ilyen karakter a Ralph Fiennes alakította Devonshire hercege, Georgiana - a főszereplőnő - férje, viszont az ő helyzete is stabilizálódik a film folyamán. Helyzetük semmiben sem különösebb egy mai átlagos konjunktúránál, talán csak annyiban, hogy ottan több politika keveredett a magánéletbe.

Egy anyuka mesélte nemrégiben, hogy amikor egyszer vonaton utazott a csecsemőjével, a kicsi egyszerre csak – nem tudni mi történt – vigasztalhatatlanul sírni kezdett. Az anyák tudják, hogy különbség van sírás és sírás között (hasfájás, éhség, hiszti stb.): ez amolyan „nagy fájdalommal” való zokogás volt. Nem lehetett lecsillapítani. A fialtalasszony falun élő anyukája erősködött, hogy biztosan „szemmel verés történt”. Ő persze felvilágosult meggyőződésből mindig lenézte az ilyenfajta magyarázatokat.

Azt hiszem már írtam ifjúkori lázadásaimról. Mosta csak annyit, hogy akkor arra a következtetésre jutottam, hogy nekem kell elkezdenem megváltozni. Nem azért, mert én fogom megváltani a világot, hanem azért, mert sok lúd disznót győz. Kis lépésekkel történik a haladás, nem nagy hőbörgésekkel. Ezért is gondolom, hogy gondolkodásmódunkon, hozzáállásunkon múlik sok minden. Tény, hogy igencsak sokan dolgoznak azon, hogy ezeket befolyásolják, de nekünk is kell élnünk a lehetőségekkel, melyekkel segíthetjük a tisztánlátást. Ha a homály működik, akkor a fénynek léteznie kell.

Már hónapok óta izgatottan vártam a Svájc-Franciaország határvonalat átszelő Large Hadron Collider (LHC) beindítását. Mások valószínüleg még jobban, sokan még valószínübben egyáltalán nem. A fizikusok részéről sok az elvárás, ugyanakkor mindenfele vilgvégés gondolatok terjengtek. Mi lesz akkor, ha az eddigi legnagyobb kísérlet egy apró fekete lyukat fog létrehozni, ami felfalja az egész Földet, majd a Naprendszert? (élő webcam - www.cyriak.co.uk/lhc/lhc-webcams.html a helyszínről, mindenesetre) Mi lesz, ha a kísérlet létrehozza az elméletileg létező "strangelet" részecskét, mely létrejöttének a pillanatában megsemmisíti az egész Univerzumot? Bírósági perek indultak, hogy megakadályozzák az LHC részecskegyorsító indulását, mind a félelemtől vezérelve, e félelem azonban javarészt "jogos aggodalomnak" volt álcázva – és bemutatva.