Jezsuita bloggerek

A Jézus Társasága magyarországi provinciájában két ifjú vietnámi rendtag is él. Az alábbi blogbejegyzés szerzője, Phamdinh Ngoc József a Sodrás utcai közösség tagja. Írása a legkevésbé sem teológiai fejtegetés, sokkal inkább a távol-keleti képes beszédet idéző jámbor tisztelgés Isten teremtménye, a Nő előtt. És bár március 8-ika a nemzetközi munkásmozgalomból sarjadt ki, ma, amikor e napon Ferenc pápa is rendre megemlékezik a szebbik nemről, ne az osztályharcos gyökerekre emlékezzünk, hanem nyúljunk vissza sokkalta mélyebbre: konkrétan Ádámig és Éváig.

Az Ószövetség azt írja, hogy Isten férfit teremtett, és hagyta, hogy a paradicsomkertben éljen. Ádámnak hívták. A kertet Paradicsomnak nevezték, mivel ott minden megvolt, szép madarakkal és más állatokkal, gyönyörű tájjal. Ez igazán boldog kert volt. Mindenki arra vágyik, hogy ilyen kertben élhessen. A férfi azonban gyakran volt magányos, egyedül érezte magát.

Minden nap egy költőien szép és békés folyó mentén sétált, minden állattal beszélgetett, nézte a sok szép virágot, és remélte, hogy boldog lesz. Sajnos a szíve mindig szomorú maradt – ma ezt a szomorúságot szakkifejezéssel „fa”-nak neveznék (forever alone, vagyis örökké egyedül). Ezért egy szép napon Ádám felfedte szomorúságát az Úristennek. Az Úristen egy ideig gondolkodott, azután így szólt: „Nem jó az embernek egyedül lennie.” Tehát Isten egy nőt teremtett, csak Ádám számára. A gyönyörű nő neve: Éva, aki az emberiség anyja lett.

Rómában, a Vatikáni Rádió Palazzo Pio épületének első emeletén a magyar szerkesztőség ablaka az Angyalvárra nyílik. Az 1970-es és 1980-as években, vatikáni rádiós szolgálatom idején, ha magyarországi zarándokok/látogatók jöttek hozzám, el szoktam mondani, hogy az az Angyalvár, Hadrianus császár síremléke, börtön is volt.

1773. július 21-én, két századdal és 33 évvel az után, hogy III. Pál pápa ünnepélyesen jóváhagyta a Jézus Társaságát, egy másik pápa, XIV. Kelemen, sürgetve, hajszolva, fenyegettetve a négy nagyon keresztény uralkodó, Lisszabon, Párizs, Madrid és Nápoly királyai által, eltörölte a Loyolai Ignác által alapított Társaságot. Ide, az Angyalvárba bezáratta az ártatlan Lorenzo Ricci jezsuita rendfőnököt, aki itt is halt meg 1775-ben.

A jezsuita rend „titkairól és hatalmáról”, első századának „hódításairól”, majd a rend elleni támadásokról, a Bourbon-királyok, szabadkőművesek, Pascal és a janzenisták vádaskodásairól, valamint a Jézus Társasága feloszlatásáról számtalan többé-kevésbé hiteles munka jelent meg. Most majd ismét megvilágítom e jelentős egyháztörténeti eseménysorozatot – hiteles forrásművek alapján – azok számára, akiknek nincs módjuk tanulmányozni az egyháztörténetet.[1]

Teszem ezt abból az alkalomból, hogy a hetekben megjelent a Demokrata című lapban Gazdag István pamfletje Bergoglio, az ellenpápa? címmel. Így kezdődik: „»A jezsuiták társaságának fennmaradása esetén majdnem lehetetlen, hogy az egyház valódi és tartós békét élvezzen.« Amikor 1773-ban XIV. Kelemen pápa ezzel az indoklással feloszlatta a jezsuita rendet (melyet VII. Pius 1814-ben majd visszaállít), nyilván nem sejthette, hogy a távoli jövőben egyszer majd egy jezsuita követi a trónon, akinek tevékenysége utólag is igazolni fogja intézkedését. Ennyire megosztó személyiség ugyanis még nem volt a katolikus egyház modern történetében, mint az I. Ferenc néven regnáló jezsuita Bergoglio. Talán már unalmas is, hogy időről időre közzéteszem az európai katolicizmus leépítését célzó ámokfutásának legaktuálisabb epizódjait…” – így a pamflet nyitánya.

Mostanában nagyon sok minden történik az egyházban – s ez alól nem kivétel az egyházi „politika” sem. A szokatlan gyorsasággal zajló változások sokakat elbizonytalanítanak. Pedig csak a világ változásaira való válaszadásról van szó: a globalizáció korában változik maga az élet (a társadalom, a gazdaság és a politika), így az egyháznak is újra és újra reagálnia kell a kihívásokra. A feszültségek és nézetkülönbségek pedig önmagában nem rosszak – az élet jelei. Persze azért zavarba ejtő, ha – mint újabban szokásba jött – nyílt pengeváltásokra kerül sor még az egyházi vezetés legfelsőbb szintjein (püspökök, sőt bíborosok között) is.

Nemrégiben, 2019. február 8-án, Gerhard Ludwig Müller (a nyitóképen balra) bíboros – aki 2012 és 2017 között a Hittani Kongregáció prefektusaként teljesített szolgálatot Rómában – Manifesztumot tett közzé, amelyben súlyos aggodalmát fejezte ki az egyházi tanítás mai állapotának számos vonatkozásával kapcsolatban. A szöveg sokakban azt a benyomást keltette, hogy a bajokért Ferenc pápát tartja felelősnek. A Manifesztumot ugyanaz az amerikai konzervatív katolikus honlap (Lifesitenews) tette közzé, amelyen annak idején Carlo Maria Viganò érsek is lemondásra szólította fel a pápát.

A szeretet és az Eucharisztia vonatkozásában a szeretet három dimenziója közül kettőt már körbejártunk a korábbi blogbejegyzésekben (az érzéki szeretet, az erosz és a baráti szeretet, a philia). Most az vizsgáljuk meg, hogy a harmadik dimenzió, az agapé, azaz az önzetlen, áldozatra kész szeretet és az irgalmas szeretet miképp van jelen Jézus életében, s így az Eucharisztiában.

Ez a fajta szeretet nem azért szeret, mert a szeretet számára kellemes, élvezetes (erosz), vagy mert érzelmileg kötődik valakihez (philia). Az agapé az ingyenes szeretet valósága. Erről a szeretetről beszél Szent Bernát az Énekek énekéhez fűzött kommentárjában: „A szeretet önmagában elegendő, önmagában és önmagáért is kívánatos. Önmagában érdem és jutalom is. A szeretet nem keresi sem okát, sem gyümölcsét önmagán kívül: maga a szeretet gyakorlása a gyümölcs. Szeretek, mert szeretek; szeretek, hogy szeressek”[1].

Amint arról nemrégiben értesült a világ, 2019. február 4-én az Egyesült Arab Emirátus fővárosában, Abu Dhabiban Róma püspöke Dokumentum az emberiség testvériségéről a világbéke és a közös együttélés érdekében (Documento sulla fratelanza umana per la pace mondaale e la convivenza comune) címmel közös dokumentumot írt alá az Al-Azhar mecset nagyimámjával, Ahmad Muhammad Al-Tayyib-bal. A cím pontosan kifejezi a felek szándékát: a világ békéje (azaz túlélése) biztosítása érdekében mindketten olyan pontokat igyekeztek találni és nyíltan fogalmazni saját hagyományukban, amelyben az általuk képvisel két legnagyobb világvallás tanai (ahogyan ma értelmezzük) egyetértenek. E hatalmas politikai, diplomáciai és teológiai jelentőségű esemény reményt és ígéretet tartogat mindannyiunk számára, hiszen ma a vallások együttes fellépésének jelentőségét nem lehet eltúlozni.

Sokan hatalmas áldozatokat vállalnak, pénzt, időt és fáradságot nem kímélve messzi utazásokra vállalkoznak, hogy méltó pályamunkával, kiváló fotókkal jelentkezhessenek a National Geographic fotópályázatain. A nagy presztízsű folyóiratba valóban csak a legjobb felvételek kerülnek. A szakemberek természetfotók tízezreiből válogatják ki a számukra legizgalmasabb, legegzotikusabb és leginkább hiteles képet. Van, aki repülőre ül, terepjárót bérel, az óceán mélyére merül, hegyek csúcsaira kapaszkodik fel, vagy szakadékok peremén egyensúlyoz, hogy lencsevégre kaphasson egy-egy különleges pillanatot a növény- és állatvilág titkaiból. Olyan lelkesedés ez, amely a legtöbbünkből – akik a karosszékben ülve nézhetjük az eredményt – legfeljebb elismerést és lelkesedést vált ki, az utánzás vágyát nemigen...

A legutóbbi olasz versenyt nyertese, David Francescangeli talán szintén a magunkfajta kényelmesek (avagy krónikus lustaságban szenvedők) népes táborához tartozik – ám egyúttal a szerencse kegyeltjei közül való. A férfi – negyvenéves, informatikus – az észak-olasz Terni nevű település külvárosában él, és naphosszat számítógépek programozásával foglalkozik. Mint mondja, már a szomszédos Milánóba beutazni is messzinek tűnik neki. Egy téli reggelen azonban, ahogy kinézett a szobája ablakából, hirtelen meglátott egy hóviharral küszködő madárkát. Összeszedte magát, előkereste a fényképezőgépét, és megörökítette a kis teremtést – egy zöldikét (choloris choloris) –, amint nekifeszül a tollait borzoló havas fergetegnek. Behunyt szemmel, kidüllesztett beggyel, szinte heroikus bátorsággal, felvéve a küzdelmet a hozzá képest aránytalanul hatalmas természeti erőkkel. David beküldte a fotót és megnyerte a díjat. 

Amikor körbenézünk magunk körül, milyen kultúrában, milyen politikai rendszerekben, ideológiák közepette élünk, olykor magunk is rácsodálkozunk azokra a jelenségekre, eseményekre, cselekedetekre, melyeket nem értünk, sőt akár ellentétben is állnak a gondolkodásunkkal, életfelfogásunkkal, mégis formálnak és változtatnak minket, a pszichénket. Megfoghatatlan és leírhatatlan jelenségek, melyek befolyásolnak és meghatároznak.  Tudattalan találkozás a „valamivel”, a nagy Másikkal. Sigmund Freud, Jacques Lacan pszichoanalitikusok – vagy például Slavoj Zizek – több ízben foglalkoztak ezzel a különleges jelenséggel: miként találkozik az egyén és a kultúra, az egyén és különböző politikai rendszerek. Mindhárom személy munkásságában vannak vitatott pontok, mégis úgy gondolom, kellő óvatossággal és szabadsággal el szabad tűnődnünk azon, amit mondanak. A következőkben ehhez szeretnék néhány gondolatébresztő szempontot írni a valóságunkból hozott egyszerű példákkal.

A tanító egyház feladata hasonlít az evangéliumi példázat házigazdájának ténykedéséhez, aki kincseiből újat és régit hoz elő (Mt 13,52).  A pápai tanítóhivatal esetében természetesen fontos hangsúlyozni a tanbeli folytonosságot, ám kétségtelen, hogy olykor lényeges hangsúlyeltolódások is történnek. Az egyház társadalmi tanítása terén különösen is! II. János Pál pápa például a társadalmi igazságosság kapcsán gyakran beszélt a „szolidaritás” fontosságáról, amely képes korrigálni olyan fogalmakat, mint a „nyereség” és a „szabad piac”, amelyeket mára a katolikusok is általában magától értetődőnek tekintenek. (Ez nem volt mindig így: nota bene, Aquinói Szent Tamás még kerek perec tiltotta a kamatszedést!)

Jorge Mario Bergoglio ezzel szemben magának a kapitalizmusnak a legalapvetőbb princípiumait kérdőjelezi meg. Mindezt az evangélium nevében. A pápa olyan egyszerű, ugyanakkor nagy erejű szavakat hozott be a közbeszédbe, mint a „megosztás” (condivisione), az „újraelosztás” (redistribuzione), harc a fogyasztói társadalom és a „pazarlás kultúrája” (spreco) ellen. Az alábbiakban – Ezio Papi a Forbes magazinban közölt cikke nyomán – ennek a folytonosságban megnyilvánuló újdonságnak járunk utána.

Kedves nővérem!

Fogadalomtételi misédre tekintve mindenki osztozik veled az örömben. Örülök, hogy mostantól teljesen Istenhez tartozol és az Úr küldetését folytatod. Jézus a szívében hordoz, csodálatos ember vagy. Boldogságod forrását találhatod meg a szerzetesi életben.

Egy alkalommal Ferenc pápa ezt mondta: „Mi lenne, ha nem volnának szerzetes nővérek? Nem volnának nővérek a kórházakban, a misszióban, a jótékonysági szervezetekben vagy olyan oktatási környezetben, amelyet nélkülük nem tudunk elképzelni!” Ahogy II. János Pál pápa hangsúlyozza, „Jó nekünk itt lennünk” (vö. Vita Consecrata, 29.). Bárhol, ahol szerzetesek vannak, az emberek gyakran találkozhatnak a nővérekkel, akik lelkesen élnek a mennyek országáért. Amikor hiszel Jézus hívásában, nagy szeretetet és friss életerőt tapasztalsz a megszentelt életben. Lelkesedésed az Isten küldetéséből származik.

A II. vatikáni zsinat óta a teológiában az eucharisztikus egyházszemlélet került előtérbe. E szerint az Eucharisztia nem pusztán az Egyház tanításának egy kiemelkedő vonatkozása, nemcsak egy, még ha legfontosabb is a szentségek között, nem is csak az Egyház középpontjában áll, hanem az Eucharisztia hozza létre az Egyházat. Henri de Lubac így foglalja össze a keresztény hagyomány alapján az Egyház és az Eucharisztia kapcsolatát: „Az Egyház hozza létre az Eucharisztiát, az Eucharisztia pedig az Egyházat.”[1] Milyen kapcsolatban áll mégis e két mondatrész egymással? Az eucharisztikus ünneplés nyilvánvalóan feltételezi az Egyházat, amelynek éppen ez a legfontosabb tevékenysége. Szükséges a felszentelt pap, a hívek közössége. Van olyan oldala az ünneplésnek, amiből az látszik, hogy mi csináljuk a dolgokat, hiszen „misézünk” – ahogy mi, papok mondani szoktuk. Ugyanakkor ott a második mondatrész, ami azt fejezi ki, hogy az Eucharisztia hozza létre, építi fel az Egyházat. Ez alapvetőbbnek tűnik. Mintha ez volna előbb, ez tenné lehetővé, hogy egyáltalán létezzen az Egyház.