Jezsuita bloggerek

A hús elszárad, és a halandó szemét

A féregbe hull; a világ

futótüze nem hagy mást, mint hamut;

Egy villanásban, a trombitaszó robajában,

Egyszerre az vagyok, mint Krisztus, mióta ő

az, ki én vagyok, és

Ez a Jack, tréfa, kopottas agyagcserép, foltozott,

aprófa, halhatatlan gyémánt,

igen, halhatatlan gyémánt.

Gerard Manley Hopkins SJ

Mi az, ami halhatatlan benned? Ami ott csillog, és amit senki sem vehet el? Ami túl van a láthatón, ami örök, és ami teremtettségedet tükrözi, hogy Isten képére és hasonlatosságára vagy alkotva? A halhatatlan gyémánt, ahogy Richard Rohr ferences szerzetes fogalmaz könyvében (Halhatatlan gyémánt. Igaz énünk keresése, Ursus Libris, Budapest, 2014). Az Igaz Éned, ami segít szabadon, szeretve és Istennel meghittségben élni. Ami a lényed magját képezi, de amit gyakran elfed a Hamis Éned, ami folyamatosan meg akar felelni a kívülről jövő elvárásoknak, és csupán sikeres akar lenni. Ezzel együtt azonban végtelenül üres marad. A fenti könyv azoknak szól, akik átmentek már valamilyen krízisen, megtapasztalták a bennük levő sivatagot, de nem menekültek el előle. Kalandvágyóknak, akik Mária Magdolnaként vágynak találkozni a Feltámadt Jézussal, vagy akik szamariai asszonyként az Élő Vízre szomjaznak. Akik megértették: végső soron kudarcaik és önmaguk elégtelensége vezet ahhoz, hogy életüket teljesebben és hitelesebben éljék.

Gyakran, amikor az Eucharisztia szót említik, a díszes monstranciába helyezett Oltáriszentség jut eszünkbe. Az Eucharisztia dinamikájáról beszélni így furcsának tűnhet, hiszen látszólag kevés statikusabb valóság van, mit a kitett Oltáriszentség. Viszont ahogy a hit tekintete segít minket, hogy míg testi szemeinkkel a fehér ostya látjuk a hit által mégis kapcsolatba tudunk lépni Feltámadt Úrral, legalább annyira a „hit szemeire” van szükség, hogy meglássuk, micsoda dinamika van itt jelen a látszólag mozdulatlanságban. Dinamikán itt a történés, cselekvés dimenzióját értjük. Egyfajta lendületet, mozgást.

A szentmise vonatkozásában viszont testi érzékeink számárai is megragadhatóbb, hogy a liturgiának  dinamikája van. Aki már egyszer is volt szentmisén, meg tapasztalhatta annak történés jellegét. Még a felületes szemlélő számára is világos, hogy bizonyos tekintetben hasonlít egy színházi előadáshoz, hiszen nem hétköznapi ruhában vesznek részt rajta az emberek, vannak mozgások, beszédek, csendek, vonulások – ez egy szent dráma.

Egy korábbi bejegyzésemben már megoszottam Etty Hillesum naplójának néhány részletét. Most a leveleiből szemelgetek, amelyek olykor szívbe markolóan tesznek tanúságot arról, ahogy a gettó borzalmait megélő fiatal nő az életéért és a hitéért küzd. Ha mi azonban sorsukra hagyjuk a kegyetlen tényeket, amelyekkel kétségtelenül szembesülnünk kell, ha nem látjuk őket vendégül eszünkben és szívünkben, hogy azok ott megpihenjenek és növekedésünk, megértésünk elemeivé váljanak, akkor a szenvedés értelmetlenné és pokolivá válik.

Március végén az Inigo-csoport és Inigo társaival lelki napot tartottunk Pécsett a Szent Mór gimnáziumban a diákoknak és a tanári karnak. A téma nagyböjti jellegű volt, hiszen nehézségekről, keresztről és a megküzdési stratégiákról volt szó (a tartalomért lásd korábbi blogbejegyzésemet). A délelőtt osztályonként külön csoportokban zajlott, ahol a résztvevők fiatal vezetőinkkel (Inigo társai) sokszínű módon járták körül a témát (játék, beszélgetés, kiscsoportos munka, tanúságtétel, ima), majd közös szentmise zárta a programot. E szentmisén elhangzott prédikációt szeretném most megosztani veletek is.

Madeleine Delbrêllel való találkozásom mondhatni véletlenszerűen alakult. Egy közösségi portálon akadtam rá egy írására, ami teljesen magával ragadott, így egy délutánt a könyvtárban töltöttem, hogy tőle olvassak és tanuljak. Megérte! Carlo Maria Martini szerint a XX. század egyik legnagyobb misztikusa. Olyan misztikussal ismerkedhettem meg, aki mindkét lábával a földön áll, és az élet konkrét valóságában találkozik azzal a Jézussal, akit olykor csak a szobánk magányában akarunk megtalálni. Egy nő, aki megélt két világháborút, és kamaszként ateistának vallotta magát. Életének rövid ismertetése után néhány írását osztom meg, amelyek üdítően hatottak rám.

Madeleine 1904-ben születik Mussidanban, egy dél-franciaországi faluban. Hitét nem gyakorló családban nő fel, ahol az apa bátran vállalja ateizmusát, megkeresztelni is csak anyja kérésére keresztelik meg. Apja tiltása ellenére titokban eljár a plébániára, és 12 évesen elsőáldozó lesz. Tizenöt éves, amikor Párizsba költöznek, és beiratkozik a Sorbonne Egyetemre. A következő években egyre inkább eltávolodik a hittől. Szembesülve az első világháború borzalmaival, komoly hitkrízisen megy át.  Ha nincs Isten, akkor nem marad más, mint a halál abszurditása, amelynek tudata sokáig gyötri. Ehhez még hozzáadódik, hogy apja, Jules 1923-ban elveszíti a látását, ami miatt megkeseredik. Madeleine vőlegénye, Jean Maydieu közben szakít a lánnyal, miután elhatározza, hogy belép a domonkos rendbe. Ez még dacosabbá és dühösebbé teszi őt Istennel szemben.

Szent Ágoston az élő Isten után vágyakozó, üdvösségre szomjazó istenkeresők imáját fogalmazta meg a 41. (42.) zsoltárhoz fűzött kommentárjában. A hívő bizakodón Istenhez fohászkodva igyekszik válaszolni a hitetlenek gúnyolódására:

Naponta hallom: Hol van a te Istened?
és naponta könnyezem:
éjjel-nappal arról elmélkedem, amit hallottam. . .

Keresem Istenemet, hogy lehetőleg
ne csak higgyek Benne, hanem egy kicsit lássam is. . .

Az ember önmagába tekint és kérdi:
„Miért vagy szomorú, én lelkem?
Miért háborgatsz engem?”

Lásd, már most örvendezhetünk

 valami belső gyönyörűség megtapasztalásával;

lám, már valami múlhatatlant pillanthatunk meg a lélek csúcsával,
még ha töredékes és kérészéletű is;

miért háborgatsz hát,
és miért vagy szomorú mégis?

Hiszen nem kételkedsz Istenedben,

hiszen meg tudsz felelni azoknak, akik ezt kérdezik tőled:
      „Hol van Istened?”

Már valami múlhatatlant megsejtettél,
miért háborogsz hát?

„Bízzál az Úrban!” (…)

Csak maradj meg a reménységben!
Amit ugyanis látunk, azt nem reméljük,

ha pedig reméljük azt, amit nem látunk,
várjuk csak türelemmel! . . .

Hosszú évek munkájába telt, míg testemmel meghitt kapcsolatot alakíthattam ki. Biztos vagyok benne, hogy mindannyiunk életében fontos szerepet játszik a testünkkel való viszony (ami olykor iszonnyá is válhat). Reggel például, amikor a tükörbe nézünk, vagy amikor munka után fáradtan főznünk kell, hogy éhségünket tompítsuk. Amikor sétálunk, és amikor a karosszékben hátradőlünk, egy jó könyv társaságában teát szürcsölgetvén. A szükségletek szintjén folyamatosan megtapasztaljuk, hogy érdemes odafigyelni testi lakásunk karbantartására és tiszteletben tartására. Mégis, ha valaki megkérdezné, hogy mennyire tudtunk baráti kapcsolatot kialakítani vele, akkor talán megvonnánk a vállunkat, és értetlenkedve elhárítanánk a kérdést.

Az elmúlt évtizedekben a teológia egyre inkább kezdte belátni, hogy a téma több figyelmet igényel. Elég II. János Pált megemlíteni, aki a test teológiájának egyik úttörője volt. Jálics Ferenc, a szemlélődő lelkigyakorlatok mestere is lényegesnek tartja a testtel való kapcsolatot. Anthony de Mello Sadhana című könyvében testérzékelő gyakorlatok révén vezet az imába. De már a XX. század elején Romano Guardini is többször írt a testtartás, a gesztusok liturgiában játszott szerepéről. Ezzel együtt azonban egyes keresztény körökben még elég elevenen él az a mentalitás, hogy a jóga vagy egyéb relaxációs gyakorlatok az ördögtől valók. (Persze itt is józanságra van szükség: nem segít, ha feketén vagy fehéren látjuk a világot).

Miközben repül felettünk az idő, és itt-ott megjelennek rajtunk az öregedés jelei, fel-felbukkanhat bennünk a kérdés: mi életem értelme? Egyáltalán miért létezem itt a Földön, abban az élethelyzetben, családban, kapcsolatokban, amelyekben vagyok? Az öregedés külső jegyeit egyelőre még csak visszafogottan érzékelem magamon;), mégis, az utóbbi hónapokban többször szembetaláltam magam a kérdéssel: mi életem értelme? Válaszkeresésem mélyen megmozgatott és átformált. Ebből a keresésből szeretnék most néhány személyesebb sort megosztani.

Sokszor már zsigerből válaszolunk erre a kérdésre. Így volt velem is: „Ez nem is lehet kérdés.” Hívő emberként, jezsuita szerzetesként elég egyértelműnek tűnt, hogy mi az életem értelme. Többször megfogalmaztam magamnak. Úgy gondolom, ezért is lettem jezsuita. Megpróbáltam valamilyen értelmet adni mindannak, ami velem, bennem, körülöttem történt. Valami viszont nem hagyott nyugodni. A filozófia egyik központi kérdéseként is az élet értelmét kerestük, és egyre inkább elbizonytalanodtam, hogy ez valóban jó kérdés-e. Egyáltalán miért fontos megtalálnunk? Miért lesz nekem akkor jobb? És ha én megtaláltam is, mi történik azokkal, akik nem? Sok-sok kérdés, válaszok nélkül. A válaszok pedig mindaddig nem jöttek, míg be nem vallottam magamnak egy elég rémisztő megállapítást. Sokáig kerülgettem ezt a gondolatot, mert féltem szembesülni a ténnyel, hogy el kell veszítenem valamit, amit addig az enyémnek hittem: „Az életnek nincs értelme…”

Immár hat éve, hogy keddenként fiatalok egy csoportjával a következő vasárnapi evangéliummal imádkozunk alapvetően a Lectio Divina módszere alapján. Gondoltam, hogy ideje leírni és megosztani ennek tapasztalatait, hátha másokat is inspirál valami hasonlóra.

A vasárnapi szentmisére való előkészületnek nagyon jó gyakorlata a Lectio Divina, a szentírásolvasás ősi módszere. A Lectio Divina gyakorlatát nagyon ajánlják a legutóbbi pápák, különösen XVI. Benedek[1], aki így látja az Eucharisztia és a Lectio Divina kapcsolatát:

„A Szentírás imádságos olvasásának kiváltságos helye a liturgia, különösen is az Eucharisztia, a szentmise, amelyben Krisztus testét és vérét ünnepelve a szentségben maga a Szó jelenik meg közöttünk. Bizonyos értelemben az imádságos olvasást, akár személyes, akár közösségi, mindig az eucharisztikus ünnepléssel kapcsolatban kell végezni. Ahogyan a Szentségimádás előkészíti, kíséri és követi a szentmisét, úgy a személyes és közösségi olvasás előkészíti, kíséri és elmélyíti mindazt, amit az Egyház a Szó hirdetésével a liturgikus környezetben ünnepel.”[2]

Nőnap alkalmából megrendítő tanúságtétel hangzott el az olasz elnöki palotában. Stefania, egy fiatal emigráns nő mesélt az életéről: arról, ahogyan sikerült kiszabadulnia a prostitúció fogságából, és újraépítenie az életét. A hallgatóság között az első sorban ott ült Sergio Mattarella elnök is, az a politikus, aki egyedüliként örvend köztiszteletnek az olaszok körében, mert felette áll a napi politikai csatározásoknak. Láthatóan az ő szívét is megrendítették a hallottak.

Stefánia élettörténetét csak azokkal az egyszerű, szívbemarkoló szavakkal szabad elmesélni, amelyeket ő maga mondott. „Bulgáriából jövök. Huszonnégy éves vagyok, és életem egy fájdalmas fejezetéről fogok beszélni. Tizenhét évesen érkeztem Olaszországba, olyan emberek rábeszélésére, akikről azt hittem, a családom barátai. Nálunk otthon nem volt pénz, és nem minden nap volt mit ennünk. Ők munkát ajánlottak, én meg elfogadtam az ajánlatukat.” Így kezdődött az a rémálom, amiről ez a fiatal nő mesél, időnként elcsukló hangon, amelyből még mindig félelem, szorongás és fájdalom csendül ki.