Jezsuita bloggerek

Amikor a szentekre gondolunk, általában összeszorul a gyomrunk, mert annyira megközelíthetetlennek tűnnek: olyan barokkosan tökéletesek és makulátlanok. Nem szabad hozzájuk érni! Kevésbé életszerű az a kép, amit elénk tárnak, ezért csak távolról csodáljuk őket, anélkül, hogy mélyebb kapcsolatot alakítanánk ki velük. De gondoltál már arra, hogy némelyiküket mennyire magával ragadta a kétségbeesés és az elbizonytalanodás? Hogy hozzád hasonlóan átjárták az élet kilátástalanságának, gyöngeségük tudatának poklát? Amint magukban vergődtek, és Istenhez könyörögtek a szabadulás reményében? Íme, egy jezsuita szent: Fáber Szent Péter, aki törékeny, skrupulózus, mégis mélységre törekvő, rendkívül rokonszenves jellemével lopta be magát a szívembe.

„Megengedek magamnak egy tanácsot, bocsássatok meg nekem: sose veszekedjetek a gyerekek előtt. Soha!” Ferenc pápa ezeket a szavakat a múlt vasárnap mondta, amikor az egyház Jézus Jordán folyóban való megkeresztelkedését ünnepelte. A pápa ez alkalomból a Sixtus-kápolnában (Michelangelo híres freskói alatt) megkeresztelt 27 újszülöttet: 15 leány- és 12 fiúgyermeket. A prédikációban pedig újra szabadon, papír nélkül beszélt: „Természetes dolog, ha a házasok veszekednek, természetes. Az volna furcsa, ha nem csinálnák”. A jelenlévő apukáknak és anyukáknak azonban okosságot, óvatosságot javasolt: „Csináljátok, de a gyerekek ne lássák és ne hallják. Nem tudjátok elképzelni, milyen szorongást vált ki egy gyermekből, ha a szüleit veszekedni látja.”

„A hit az élet ereje: az ember, ha egyszer él, akkor valamiben hisz. . . Ha nem hinné, hogy valamiért élnie kell, akkor nem élne ...” Lev Tolsztojnak ezeket a szavait idézte Babits Mihály élete delelőjén a Sziget és tenger című kötete vallomás-nyitányában, amikor azt vizsgálta, mit is hisz: „Mi tart fönn? Mi a gyökér, mely nem szakad el? mely elpusztíthatatlan táplál valami kimeríthetetlen erővel?”

Tolsztoj megállapításait egyetemes érvényűeknek vehetjük. Az a „hit”, amire az orosz író utal, valami önbizalmat jelöl. Ugyanazt Babits így fejezte ki: „Ó, örökkék ég minden felhők mögött; kiirthatatlan optimizmus!”

Persze, sok mindentől függ (öröklés és temperamentum, neveltetés, szerencse, számtalan „véletlen” és kedvező körülmény összejátszása), hogy valaki megszerzi-e ezt az ősbizalmat, ami a vallásos hit számára is kedvező feltételeket teremt. Az olyan válságos korban, mint amilyen a miénk – Auschwitz és a Gulag, az „emberarcú barbárság” kora –, nem könnyű derűlátónak lennünk. De az ilyen idő kihívásra serkenti a gondolkodó és szabad embert, hogy ő maga találjon értelmet a világban levő sok értelmetlenségnek, adjon értelmet az életnek és a történelemnek. Ő maga adjon, de szüksége van emberi és isteni segítségre! A civilizációs és egyházi válságban sem szabad feladnunk a bizakodást, egy bizonyos derűlátást: nem naiv optimizmusról van szó, hanem a keresztény hit vidám merészségéről, amely értelmet adhat létezésünknek. E hit az alapja reménységünknek.

Elmúlt hónapjaim egyik magával ragadó írója Etty Hillesum. Zsidó származású nőről van szó, aki Auschwitzban halt meg 29 évesen. Nagy hatással volt rám. Talán azért, mert egyidősek vagyunk. Talán mert ő is törékeny művészlélek, aki az élet teljességét keresi. Tán mert bennem is vágyik valami arra a meghitt mélységre, amire ő rátalált. Nem könnyű az útja, hosszú évek depressziója, melankóliája után nyílik meg benne valami. Olyan benső jelenlét és tudatosság, ami nem bezárja, hanem nyitottá teszi arra, hogy a legembertelenebb körülményekkel és tragédiákkal is szembe tudjon nézni anélkül, hogy az iszonyú teher alatt összeroppanna. Naplójának néhány gyöngyszemét válogattam össze, szedtem öt pontba. A teljesség igénye nélkül teszem ezt, hosszadalmas kommentárok nélkül, mert nem gondolom, hogy ehhez sokat hozzátehetnék. Miért is tartom fontosnak ezt megosztani? Titokban abban reménykedem, hogy segít kicsit jobban élni.

„Jobb nem menni templomba, ha valaki úgy él, mint egy ateista, gyűlöli a többieket és rosszat mond róluk. Ez botrány! Aki kereszténynek tartja magát és szentségekhez járul, annak tanúságot kell tennie a hitéről, és Isten gyermekeként élnie, testvérként, szeretetben, és valódi példát, nem pedig ellenpéldát mutatni.” Ferenc pápa ezekkel az határozott, dorgáló szavakkal beszélt az első 2019-ben tartott szerdai általános kihallgatáson. Szabadon, papír nélkül. Azokat ostorozta, akik nem élik a kereszténység forradalmát, ami pedig valóban „forradalmi dolog” (rivoluzionario).

Jézus közösségben élt (család, rokonság, faluközösség), majd saját közösséget hozott létre, amelynek küldetést adott, ez a közösség az Egyház. Ha Jézus életére nézünk, nyilvánvaló, hogy nem nagyon lehetett vele úgy találkozni, hogy ne kellett volna egyúttal kapcsolatba lépni azokkal is, akik körülötte voltak. Jézussal lehet egészen személyes beszélgetésbe lépni – lásd például Nikodémust vagy a szamariai asszonyt (vö. Jn 3-4) –, de aki szorosabb kapcsolatba akart kerülni vele, annak meg kellett barátkoznia azokkal is, akik körülötte voltak. Itt érezhető, hogy menyire a jézusi valóságtól elrugaszkodott az a hozzáállás, amikor azt mondják, hogy „Jézus igen, egyház nem.” „Elfogadom Jézust, de az egyházából nem kérek”. Már a történelmi Jézus sem volt megközelíthető a tanítványi csoporttal való közösségbe kerülés nélkül. Ugyanígy, a szentáldozásban is menyire abszurd azt gondolni, hogy én és Jézus tudunk együtt lenni a többiek nélkül. Ez lehetetlen, mert Jézus már sosincs magában. Ő valóban egyesült a tanítványaival, testtévé tette őket, ami az Egyház. Ha Jézussal akarok találkozni, akkor el kell fogadnom a többieket is, akik Hozzá tartoznak, akiket magénak, mi több, a saját teste tagjainak tekint.

Kíváncsian és kicsit meghökkenve kezdtem olvasni a Pannonhalmi Szemle legújabb számában (2018/IV) Tomaš Halík cseh katolikus pap, neves teológus Az idők jeleinek megkülönböztetése című cikkét.[1] Jegyzetem kérdőjeles címe pontatlan (a „nem-hanem” szétválasztás helyett „is-is” a válasz), amint félreérthető a szerző némely kitétele is, melyeket azonban nyomban árnyal is. Ezt teszi már a kezdő összegző szakaszban.

„A kérdésre, hogy a kereszténység mely formáját tartom az új évezredben perspektivikusnak, a következő választ adnám: sem a kereszténységet mint ’civilizációt’, sem mint ’világnézetet’, hanem a kereszténységet mint utat. Nem gondolom, hogy az intézményes vagy dogmatikus struktúrák, amelyek által a keresztény hit a múltban kifelezésre jutott, eltűnnének vagy veszítenének elkötelező érvényükből. Ez pusztán Joachim da Fiore spiritualista utópiájának egy másik verziója lenne. Az ’inkarnáció’ e formái nem mennek veszendőbe, bizonyos mértékben azonban háttérbe szorulnak. A spiritualitás kerül előtérbe: a kereszténység mint út fontosabb lesz a doktrínaként vagy intézményként felfogott kereszténységnél.”

Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin (1918–2008) életművét, hányatott sorsát, üldöztetését és eszmevilágát fokozatosan megismerte a nagyvilág attól kezdve, hogy 1973-ban megírta  A Gulag szigetvilág című dokumentumregényét. Művei magyar fordításban is sorra megjelentek. Most, születése centenáriuma alkalmával ebben a jegyzetemben keresztény szellemiségéhez fűzök néhány gondolatot.[1]

Ferenc pápa békeüzenete[1] minden jóakaratú emberhez szól, de ez alkalommal főként a politikusokhoz, akik a világ békéjének megvalósítását segítik elő, ha a szolgálat szellemében, másokkal együttműködve közösen fáradoznak a közjóért, a jogok és kötelességek tiszteletben tartásáért és a „közös ház” oltalmazásáért.

A Szentatya lényegében az egyház szociális tanítását, pápaelődei egybehangzó megnyilatkozásait idézi.[2] A békeüzenet elején (3) hivatkozik XVI. Benedek Szeretet az igazságban kezdetű enciklikájára, amely összefoglalta és aktualizálta az egyház szociális tanítását. Benedek pápa itt is, miként már első, Az Isten szeretet kezdetű első körlevele második részében, hangsúlyozta: az egyháznak, mint „szeretetközösségnek” (kommúnió) alapvető küldetése a szeretetszolgálat („karitász”): a szeretet és emberi erények állnak az emberi jogok és az igazi béke szolgálatában.[3]

Az egyik legnépszerűbb karácsonyi énekünk így állítja párhuzamba Jézus születésének titkát és az Eucharisztia valóságát: „Ó gyönyörű szép / titokzatos éj, Égszemű gyermek, / csöpp rózsalevél. / Kisdedként az édes Úr / Jászolában megsimul / Szent karácsony éjjel. / Ó fogyhatatlan / csodálatos ér, / Hópehely ostya / csöpp búzakenyér / Benne lásd, az édes Úr, / téged szomjaz rád borul, / Egy világgal ér fel.” Szép egymásra hangoltság az is, hogy Jézus születésének városa, Betlehem héberül a kenyér házát jelenti. Itt született, aki az élet kenyerének mondta önmagát (vö. Jn 6,48).

Hitünk szerint az eucharisztikus ünneplésben jelen van Jézus egész valója, de nemcsak a személye, hanem megváltásának egész misztériuma, életének eseményei.[1] Így nemcsak az utolsó vacsora, Jézus szenvedése, halála és feltámadása, hanem megtestesülésének és születésének eseménye is megnyílik előttünk, jelen van és hat ránk, ha hittel kitárulunk a misztérium felé.