Isten? Meglepő feltételezés… Hiszek én egyáltalán Istenben? Nem is tudom… Vagy lehet, hogy az istenhitem inkább már csak a nagyszüleim korába visszanyúló nosztalgikus képekben él? De hát ez is már csak a múlt… Üdvözlök mindenkit a 21. században, emberiségünk legújabb vallásának a korában, a „Dataizmusban”, a mindentudó és mindenható adatok vallásában!
Ezen írás előző részében Jean Francois Lyotard nyomán a posztmodernt a „nagy elbeszélések vége” lakonikus maximával határoztuk meg. Ezután taglaltuk, hogyan igazolta a francia filozófus drámai bejelentését a modern ideológiák (idealizmus, felvilágosodás, marxizmus) radikális kritikájával. Végül röviden kitértünk a posztmodern jelenség pozitív és negatív aspektusaira. Most a posztmodern szemlélet politikai jelentőségét és lehetséges-szükséges következményeit igyekszünk kidolgozni, majd megemlítjük a teológiával való lehetséges összefüggését is.
Megalapozni az etikát? Ezzel a kérdéssel foglalkozott Olaszországban egy széles körű vita, amelyet a Liberal című folyóirat indított el, és amelyben részt vett Carlo Maria Martini (1927–2012) hajdani milánói bíboros érsek és Umberto Eco (1932–2016) neves olasz író – egymással vitatkozva –, valamint számos hívő és nem hívő értelmiségi, politikus. A vitaanyag könyvben is megjelent.[1]
A probléma alján ez a kérdés húzódik meg: „Miben hisz az, aki nem hisz?” Umberto Eco – másokkal – eloszlat egy lehetséges félreértést, amely igen gyakran meghamisítja az ilyen vitát. Arról az illúzióról van szó, amely a hívőket és nem hívőket úgy kezeli (tekinti), mint teljesen különálló és egymással szembenálló csoportot. Valójában a hit és a hitetlenség határvonala mindenkinek a szívén keresztül húzódik. Azt szokták mondani: mindenkiben van egy hívő és egy hitetlen. Vagyis a hívőt is kísérti a hitetlenség, és a hitetlen is szomjaz valami örököt, hitetlenül is hisz, miként például Ady vagy József Attila, vagy annyi más magát hitetlennek mondó kortárs író és gondolkodó Európában. Fundamentalizmust mindkét oldalon találunk: a dogmatikusan (rossz értelemben véve a dogmatikust!) hívő éppúgy fundamentalista, mint a dogmatikusan nem hívő. Nem lehet azt állítani, hogy a hitetlen humanista, tehát hogy aki elveti Istent, és tagad minden isteni transzcendenciát, egyben tagad (eo ipso) minden erkölcsi értéket és normát is, tehát nihilista; bár Dosztojevszkij és Sartre ateista hősei kijelentik: „Ha Isten nincs, minden megengedett.” Tehát a kinyilatkoztatás nélkül is van az embernek bizonyos etikai tapasztalata, illetve – erre még visszatérünk – a józanésztől megvilágosított lelkiismeret szava int a jóra, és figyelmeztet a rosszra.
A közelmúltban Ferenc pápa több alkalommal érintette az Egyház szociális tanítása és a közélet/a politika kapcsolatát, nevezetesen, amikor két hiteles olasz katolikus példáját: a szentéletű Giorgio LaPira kereszténydemokrata politikus és a már Boldog Giuseppe Toniolo közgazdász szociális apostolságát és politikai elkötelezettségét idézte fel.[1]
Tavaly, 2017. március 24-én pedig, amikor az Európai Unió vezetőivel találkozott a Vatikánban, arra emlékezett, hogy 60 évvel azelőtt írták alá a Római Szerződést, amely 1958. január 1-jén lépett hatályba: ez hozta létre az Európai Gazdasági Közösséget.[2] Ferenc pápa – elődei megnyilatkozásaira is hivatkozva – felidézte a három hiteles keresztény államférfi: Konrad Adenauer, Alcide De Gasperi és Robert Schuman életművét, akiknek a nevéhez fűződik földrészünk egyesítésének terve. Ennek konkrét kezdőlépése volt 1951-ben az első nemzetek feletti európai intézmény, az Európai Szén- és Acélközösség, a mai Európai Unió elődjének létrehozása. Közülük kettőjüket, Alcide De Gasperi olasz és Robert Schuman francia politikust már megilleti az Isten Szolgája megnevezés, folyamatban van boldoggá avatási eljárásuk. Emlékük élénken él a földrész egyes keresztény közösségeiben. Erre példa, hogy a lengyel főpásztorok plenáris ülésük végén arra kérték a híveket, hogy imádkozzanak Európáért, és ismételten leszögezték: támogatják Alcide De Gasperinek és Robert Schumannak, az Európai Közösség megálmodóinak boldoggá avatását.
Ebben az esszében azt az átalakulást teszem szóvá (azt problematizálom és próbálom reflektorfénybe állítani), amely korunk emberének gondolkodásában végbemegy. XXI. századi jelenünkről beszélni persze kockázatos vállalkozás, hiszen azt feltételezi, hogy képesek vagyunk tájékozódni olyan területen is, amelyről még nincsenek térképünk, vagyis egyelőre nagyrészt áttekinthetetlen. Bár vállalkozásunk csak kísérleti jellegű lehet – s így a dolog természeténél fogva számos félreértésre, értelmezési torzításra, sőt tényleges tévedésre is alkalmat ad –, mégis újra és újra meg kell kísérelnünk. A kényszerítő ok abban áll, hogy jövőnk a tét: az, ahogyan mindenkori jelenünket értelmezzük és értékeljük, kihat arra is, amit formálunk belőle.
A napokban a Facebookon megtekintettem egy videót Eszmék háborúja címmel. A Hit Gyülekezet Győri Egyetemi Lelkészségének rendezvényén mintegy 500 fiatal hallgatja egy ateista és egy hívő professzor eszmecseréjét. Itt most nem a beszélgetés ismertetem, hanem két tanúságtételen keresztül szeretném bemutatni az ateizmussal szembeni keresztény magatartást, valamint az egyházi egységet szolgáló engedelmesség két példaképét, egy világhírű jezsuita teológust és egy ateista környezetben apostolkodó, szentéletű világi nő alakját.
Az említett videót nézve/hallgatva gondoltam arra, hogy – a Krisztus melletti hiteles tanúságtétel mellett – a posztmodern Európában ma is, talán fokozottabban, mint valaha, szükség van a korszerű hitvédelemre. Azoknak, akik kérdőre vonnak bennünket, színt kell vallanunk: mit és miért hiszünk, milyen reménység éltet bennünket mindennapi elkötelezettségünkben, a szeretet civilizációjának építésében.
A 2020-as Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus első előkészítő éve az Eucharisztia személyes dimenzióját hangsúlyozta mint keresztény életünk forrását. A mostani, második előkészítő év témája az „Eucharisztia az Egyház életének forrása”, azaz idén az Eucharisztia közösségi dimenziója áll a figyelmünk középpontjában. Az Eucharisztia személyes vonatkozásait már alaposan körbejártuk (ld. a barátság szentsége, szenvedélyes szeretet szentsége bejegyzéseket), most nézzünk rá az Eucharisztia közösségi vetületére. Ebben a fejezetben a legtöbb gondolatot és az alapszemléletet Henri de Lubac SJ munkáiból merítettem, amelyeket még teológushallgató koromban olvastam. Nagyon meghatározóak voltak számomra a Katolicizmus és a Meditáció az Egyházról című művei, amelyek sajnos nem jelentek még meg magyar nyelven. Szabó Ferenc SJ, Henri de Lubac Az Egyházról, és Paul McPartlan könyve, Az üdvösség szentsége – Bevezetés az eucharisztikus egyháztanba viszont jó összefoglalását adják de Lubac eucharisztikus gondolatainak, valamint Szabó Ferenc SJ Krisztus Fénye című monográfiája jó bevezetés Henri de Lubac SJ életművébe.
Alább a magyar jezsuita Jálics Ferenc egyik írását adjuk közre. A világ egyik ma élő legjelentősebb lelki tanítója, több mint húszezer embernek adott személyesen kísért lelkigyakorlatot. Írása az imaélet fejlődéséről szól, ezt a jelenséget az egyház szemlélődő imahagyományának folyamába állítja
Szent Benedek vagy Szent Ferenc? Vajon milyen modellt kell az egyháznak követnie? Mi lehet számára a jövő útja a mai világban? Nemrégiben két új könyv jelent meg, amelyek nagy feltűnést keltettek és rengeteg vitát is kiváltottak, az egyház körein belül és kívül egyaránt. Jó alkalmat kínálnak hát a kérdés átgondolására.
Nincs nyelvi döntés politikai következmények nélkül. Állítanom kell ugyanis a saját különbözőségemet másokhoz képest, anélkül azonban, hogy elősegíteném azt, amit a nacionalizmus rossz formáinak nevezek: az agresszivitást, az idegengyűlöletet, a kizárást stb. Vagyis ha tiszteletet mutatunk mások iránt, akkor tisztelettel kell fordulnunk az illető nyelve iránt is. És közben a sajátunkat állítani. Ez a fordítás mély tapasztalata, ami egy újabb politikai, sőt költői probléma - állítja Jacques Derrida (1930-2004) francia filozófus, egyike a múlt század legeredetibb gondolkodóinak. Ikonikus figura, aki „dekonstrukció” néven elhíresült szemiotikai analízisével megújította az irodalomkritikát és életműve révén mindmáig vezető szerepet tölt be az irodalom- és kultúratudományok átalakításában. Gondolkodását a „poszt-strukturalista” filozófiák vonulatába szokás sorolni és általában a posztmodern jelzőt alkalmazzák rá – nem is alaptalanul.
Utolsó kommentek