Jezsuita bloggerek

Szeretnék egy eseményt megosztani az életemből. Nemrégiben „képzési napokon” voltunk, ami amolyan programszerű, másfél-kéthavonta esedékes, szokásos, „kötelező” találkozó a „fiatal dolgozó jezsuiták” számára. (Ha azt akarod, hogy majdnem negyven évesen is fiatalnak mondjanak, lépj be egy szerzetesrendbe :) Én mindig várom ezeket az alkalmakat. A rendtársakkal való találkozáson és a profi szupervízión túl ugyanis itt szoktam találkozni a lelki kísérőmmel is: rendszerint ő vezeti az egyik programot. Most azonban nem ő jött. Csalódás volt; nagy szükségét érezem már a vele való beszélgetésnek. Annyi embert hallgatok meg, olyan jól esik néha, ha csak rám figyelnek! Olykor iszonyúan vágyom rá, hogy magamról beszélhessek. Meg gyónnom is esedékes volt.

Amikor csatlakoztam a jezsuita rendhez, következők voltak rendtársaimnak szánt bemutatkozó soraim: Önmagamat leginkább úgy jellemezném, mint egy kutatót, kísérletezőt, aki – mint Rejtő Jenő írja – így él: “Ez mintha megannyi lombik lenne, amibe belehelyeztem magamat, mint egy minden kicsapásra alkalmas reagenst, és valahonnan távolról, tisztán, mint komoly, fehér köpenyes tudós figyelem ezt a vergődést, komoly, tudományos kísérletet, megkeverem magam és valahol messze, a lelkem legmélyén, ma még nem is tudok róla, összegezek és megállapítok: igen, igen." Ugyanakkor vannak pillanatok, amikor mindezt meg kell hazudtolnom, nem mintha nem lennék hű önmagamhoz, csak vannak pillanatok, amikor nehezemre esne ezzel a tárgyilagossággal viszonyulni olyan dolgokhoz, amik szorosan kötődnek ahhoz, hogy ki vagyok, mit teszek és kikkel vagyok kapcsolatban.

Ez a címe John Powell kis könyvének, ami egyáltalán nem új, és már 1996-ban több mint három millió példányban kelt el a világon. Ettől a téma természetesen még mindig friss, hiszen örökzöld. A magyar fordítás címe már interpretáció, ahol csak annyit találunk: miért félek attól, aki vagyok. Természetesen a könyv lényege az önismeret felé vezet, de ennek csak a másikkal való kapcsolatomban van igazi értelme. De visszatérve a témára, miért is félek elmondani a másiknak, hogy ki vagyok? Ezt olvasom a kis könyvben: „Íme: félek elmondani neked, hogy ki vagyok, mert ha elmondom, megtörténhet, hogy nem tetszem neked ahogy vagyok, és nekem ez mindenem, sajnos nem tudnék mást adni .” Nem így fogalmaztam meg magamnak, de a folyamat hétköznapjaimból egész közelről ismerős.

Az elmúlt napokban megjelent bejegyzések és hozzászólások nyomán fogalmazódott meg bennem - valójában már hamarabb - egy lényeges különbség abban, ahogy a harmóniát és az egységet látom. Ott motoszkált a hátsó agytekervényemben félreértések közepette, ott volt egyetértések között, fel-felmerült a vallásokat, istenképeket, "kommunikációs labirintust" illető párbeszédek alatt, végül az eretnekség témája adta meg a döntő lökést, hogy leírjam. Kissé merengő, kicsit tömör, de úgy döntöttem, „papírra” vetem.

"A túlszakosodás túl hülyéket szül"... és mennyivel inkább a bigott vallásosság! Ezt hivatott szolgálni és megerősíteni
Rómában a Zenit katolikus hírügynökség, kishazánkban a Magyar Kurír egyházi portál.
Lássuk csak:
 
"Szent Teréz szeretett volna egyszerre minden földrész misszionáriusa lenni. Arról azonban, ami 2008-ban történt, még csak nem is álmodhatott: egy amerikai űrhajós magával vitte ereklyéjét a világűrbe.

Van hatalma a papoknak? Egyesek szerint igen. Rögtön lehet hivatkozni az evangéliumokra (pl. Mk 3,15 Jn 20,20-23), ahol Jézus hatalommal ruházza fel apostolait.

A papi hatalom ez a fajta magyarázata igazán csak a hit szemével ragadható meg. Érdekes megfigyelni viszont, hogy sok nem hívő is, elismeri, hogy a papságnak van bizonyos hatalma. Ha nem lenne, akkor mivel magyarázhatnánk azt az olykor szenvedélyes vitát, ami választási időszakok körül megindul a papság politikai szerepvállalását illetően. Persze van, aki szerint nincs hatalma a papoknak, főleg egy mai szekularizált társadalomban. Sőt a papok részéről még nagyképűség is azt gondolni, hogy valamiféle autoritással rendelkeznek, hiszen épp olyan emberek, mint bárki más. Nincs náluk a bölcsek köve, mit játsszák hát az agyukat?

Nem is olyan régen az egyik nyilvános és visszakérdezős előadáson rendtársam azt a kijelentést tette: “Hiszek abban, hogy Isten minden embernek megadja azt, hogy előbb vagy utóbb már itt a földön megtapasztalja Őt”. Hűha, gondoltam, de jó lenne ha ezt a nem éppen kifejezetten “hívő” kommentelőink is hallhatnák. Mert mi is az üzenet tartalma? Csak semmi pánik. Fel kell venni a behavioristák tudományos alapállását: Csüccs le, kezeket ölbe és legalább 20-30 évig sasolni, hogy mi lesz má’?
De hogy is van ez?

Előirat: Hogy ezt a béjegyzésemet rendesen megértésétek, ejsze nagy segítség lehet, ha megnézitek a következő videókot, amiket ezúton mindenképpen igencsak ajánlok: http://kukker.manna.ro/kereses/sz%C3%A9kely%20nyelvlecke. Itt jelenleg hat nyelvlecke található, egész pontoson székely nyelvlecke magyaroknak, de folyamatosan bővül a gyüjtemény, mind a keresztapám nadrágja, na. Mindenkinek az elnézésit kérem, hogy nem tudtam eddig jelenkezni, de a bétakarittások folytak eddig, met ugye a pityókát kipergettük, felszettük, s egyrésze mán pincébe került, s a másik része tüktököt ne érdeklejen, met eladtuk a rományoknak, vagy elcseréltük. A Regátból jönnek hezzánk a rományok, hoznak puliszkalisztet, törökbúzát, gogost s ilyesmiket, s nálunk pityóka van bőven, s ezekre elcseréljük. A gogos különösen jó onnat, s nálunk alapkellék a zakuszkába. A fuszulyka még megterem Erzsike kereszmáminál, de a jó húsos gogosar csak a rományoktól szokott jőni. Ej, milyen fáin zakuszkánk van az idén es, ember!

Még talán sokan emlékeznek a híres/hírhedt esetre, amikor – néhány éve – egy katolikus tábori püspök elhagyta a hivatását. Válaszul a legkülönbözőbb érzelmi reakciók születtek: a jámbor hívő katolikusoknak összerándult a gyomra, internetes portálakon pedig sokan gratuláltak és sok boldogságot kívántak az illetőnek további civil életéhez. Számomra ez inkább fájdalmas tapasztalat. Ahogy én látom, bennünk, hívő emberekben önkéntelenül is felvetődik ilyenkor: „Nát, ha már ők is ilyenek, akkor én mit várjak magamtól. Ha nekik sem megy, nekem mitől menne jobban…” Kudarcos, kísértésteli élethelyzetekben nem biztos, hogy ez az ideális megoldási modell... Nehéz felmérni a messzire szóló botrányok következményeit, lelkekben vert utóhullámait. Minden esetre a magam részéről néhány konkrét válás hátterében kifejezetten ilyen kiábrándulást, csalódást sejtek. És persze nem csak az egyházközségek (és tagjaik) életében okoz mindez zavart; magukat a klerikusokat (papokat, szerzeteseket) is alaposan felkavarja. Meg a szerzetesnőket.