Jezsuita bloggerek

Sokáig úgy gondoltam, hogy az ország politikai életének rákfenéje az SZDSZ, hiszen törpe párt voltát meghazudtolva tolja magát előre, messze megelőzve még a nagy pártokat is - helyzetét zsarolásra használva. Egy barátom odáig ment utálatában, hogy hirtelen felindulásában elhatározta, hogy amennyiben  az SZDSZ kiesik a Parlamentből száz Te Deumot (hálaéneket) fog elénekelni. Most azonban kezdek arra hajlani, hogy az igazi problémát valójában az MSZP jelenti.

Tegnapelőtt hatalmasat estem. A dolog úgy történt, hogy gondnokunk csempéket rakott le a kollégiumi pince feljáratánál, és frissen bekente ragasztóval a padlót. Ezt nem vettem észre, igaz, semmi sem jelezte. A WHO statisztikája szerint 2002-ben az európai régióban a balesetek 10 %-a esés volt. Szóval szokványos eset. Háziorvosom nagyon lelkiismeretes, biztos, ami biztos, kihívta a mentőket. Hamar jöttek, és az orvos tanácsát követve a beutalóhoz csatoltam 2000 forintot. Piszok keveset keresnek, amit amúgy útközben el is panaszoltak. Nem a paraszolvencia miatt, hanem mert megemlítettem nekik, hogy – a sors iróniája, mint mondtam – épp aznap este kerül megrendezésre a Szent Ignác Jezsuita Szakkollégium „Egészséges egészségügyet” című konferenciája.

Barátaim, ismerőseim sokszor kérdeznek a pedofil papokról. Meg egyáltalán, hogy mit gondolok róluk és mi lesz, ha egyszer itt is Európában, (Uram bocsá’) netán Magyarországon is napirenden lesz a téma. 
Egyelőre abban a helyzetben vagyunk, hogy ilyenkről itt nálunk szó sincs, vagy azért mert valóban nincsenek, vagy azért mert a közvélemény (főként a vallásgyakorlók) tisztelettel néznek/emlékeznek papjaikra.
Ugyanakkor észrevettem, hogy legtöbben, akik az egyházat és papságot csípőből elítélik, azok a külföldről importált híresztelésekből alkotnak véleményt és indokolják meg egyházellenességüket.
Tengeren túl végeztem tanulmányokat, amikor a bostoni egyházmegye egy év alatt két templomát kellett eladja, hogy ki tudjon fizetni 85 millió dollárt azon négy megvádolt papja után, akik állítólag gyerekeket molesztáltak. Ugyanarra az időre esik egy hasonló bűnténnyel megvádolt pap meggyilkolása is, akit bebörtönzése után pár napra vertek halálra rabtársai. Szörnyű érzés volt ezekkel a hírekkel találkozni nap mint nap a médiában.

Nemrég elvállaltam egy misét szerzetesnővérek számára. Heti egy alkalom: ez azért kibírható. Igazán szívesen is csinálom: reális segítség. Egyébként is igyekszem ilyesmiben készségesnek lenni – nem tudom mit szólnának a férfi-szerzetesközösségek, ha minden mise érvényes bemutatásához be kellene szerezniük egy jelenlévő szerzetesnőt. Pedig kb. ez a helyzet inverz formában. Nem vagyok feminista, de ez kicsit unfair…

Az elmúlt félév egyik érdekes emléke számomra ez a mondat, amit egy cikkben olvastam. Nem újdonság, nem változtatja meg az eddigi életfilozófiákat, sőt ha belegondolok egészen természetes megállapítás. De mégis, valahogy lényem lényegét érintette, amikor olvastam, s bár régen volt, azóta forgolódik bennem. Most újra élesen előjött, kívül-belül... 

„Hol a boldogság mostanában?” – Ezzel a Petőfi idézettel nyílt meg a kilencedik ARC plakátkiállítás Budapesten, a Dózsa György úton, az 56-osok terénél. Hogy éppen a nagy szabadságharcost és a kétségkívül viszonylag még mindig jól ismert népi költőnket hozzák össze a boldogsággal, eléggé erőltetettnek tűnik. Mit akartak a szervezők ezzel az idézettel igazolni, illetve, miért éppen Petőfit kellett behozni ebbe a kiállításba? Persze, megesett, hogy Petőfi is beszélt a boldogságról, meg talán írt is róla néhány verset, mint ahogy a Bibliában is ott van: „Nincs Isten”, ettől azonban még nehéz lenne ráfogni a Szentírás szerzőire, hogy éppen az istentagadás az ars poeticájuk lényege. Petőfinek igazából semmi köze sincs az idei plakátkiállításhoz, azonkívül, hogy egyszer mondott egyet ő is a boldogságról.

Jó vagy rossz? Mi egyáltalán a célja ennek a kiállításnak? Beszélhetünk-e még emberi méltóságról? Kinek mi az álláspontja? Folytathatnám még a kérdések sorát, de gondolom ezek mindenkiben megvannak, akik hallottak erről a kiállításról vagy már meg is tekintették. Egyik este egy kb. negyvenfős csapattal magam is megnéztem. Utána beültünk egy kávézóba, és ott beszélt két orvos, egy jogász, egy teológus, majd valaki Kínáról is megosztotta tapasztalatait. Érdekes szempontok jöttek fel: az orvosok elmondták, hogy hasonló preparátumok a budapesti anatómia múzeumban is találhatóak, csak kis számban és inkább szervek, nem egész test. Csak ebből kevés van, mert ez nagyon drága módszer. Aztán még azt emelték ki, hogy esztétikailag is szép a kiállítás.

1968-at sokan a XX. század legizgalmasabb évének tartják. Mondhatni, hogy sok szempontból megváltoztatta a történelem menetét és mindazt, amit az emberiség addig egyről s másról gondolt. Tények: a vietnámi háború legnagyobb offenzívája kezdődött januárban, ebben az évben gyilkolják meg Martin Luther Kinget, a párizsi békebeszédeket követően utcai zavargások kezdődnek mindenütt, júniusban meggyilkolják Kennedy elnököt, és egész évben az egyetmisták lázadása járja át az egész világot Tokiótól Santiagoig.
A katolikusok számára 1968 júliusa a mai napig tartó heves viták nyitánya. Ebben az évben jelent meg ugyanis VI. Pál "Humanae Vitae" (Az emberi élet) c. enciklikája, mely az akkori (és mai) korszellemmel szemben a fogamzásgátlás minden mesterséges formáját elítélte és megerősítette a régi (XII. Piusz által is hangsúlyozott) periodikus módszert, másnevén a természetes családtervezést.

Vasárnap egész nap egy olasz ismerősömmel utaztam. Sok mindenről beszéltünk, szóba jött az olasz politika is. Berlusconi most a „frontember". Barátom azt mondja, nem volt alternatíva, így üzletembert választottak. És mik voltak az első intézkedései? Olyan törvényeket hozott, amivel levédhette saját peres eljárásait! Tehát a saját malmára hajtja a vizet... (A Besenyő család szerint, a saját malmára hajtja azt, aki fizet:))A zárójel tán reálisabb...

Hát ez a saját malom élmény van most bennem. A környezetünket olyanná próbálják formálni, hogy igyekezzünk a saját malmunkra hajtani a vizet. Nincs bajom a saját malmunkkal, a helyes önszeretettel, sőt sokszor hiányzik. De a „csak saját malom" fáraszt. És hogy jött elő mindez?

Krisztusban kedves Testvéreim, szeretett Atyámfiai! Már írtam, hogy a prédikációk alatt nincs közvetlen visszajelzés, nem úgy, mint a blogolásban. Ez (az egyik) fő különbség – szerintem ez esetben történetesen a blog javára. A „szentbeszéd” alatt mindenki csak lapít. Esetleg valami szépet mondanak róla, ha később találkozunk. Pedig – feltételezem – zajlanak közben más jellegű folyamatok is. Pl. nem csak pozitív érzelmek ébrednek. Olykor inkább düh, meg elégedetlenség. Persze ezt nem tudom ellenőrizni: mások miséjére ritkán járok. Nem bírnám a prédikációkat… :)