Jezsuita bloggerek

Egykori novíciustársamtól, Weber Pistától hallottam egy oroszlános történetet, legalább ötször elmesélte nekünk két év alatt. Neki Jelenits István piarista tanár mondta el. A Tanár úrnak vajon ki mesélte? Tulajdonképpen mindegy! Az oroszlán megáll a saját lábán is.
Akkor hát a kis történet.
A II. Világháborúban (vajon nagy betűvel kell-e ezt írnom, vagy félkövérrel, esetleg kurziválnom kellene, ez már nem is annyira mindegy!) történt egy német zászlóaljnál. A Wehrmacht cirkuszt is működtetett a hadszíntéren, szó szerint is értve: bohóccal, kötélugrókkal, medvékkel… és egy vén oroszlánnal. Ez utóbbi már megjárta az első világháborút, meg is siketült szegényke, de azért csak szolgálgatott derék poroszos feszességgel. Ugrott a tüzes karikán, előre, hátra, csinált sörényes szaltókat, még „salto mortale”-kat is, mindent a parancsnak megfelelően. Egyszóval valódi német oroszlán volt.

„Mi nem prédikálunk, mondta a Zarándok, hanem bizalmasan beszélgetünk egyes emberekkel Isten dolgairól, például, amikor meghív valaki ebédelni.”

Néhány jezsuita szerzetes közös blogot indít. Miért? Mert a prédikáció jó dolog, de műfajánál fogva elég kötött, és nehéz rá közvetlenül visszajelzést kapni. A bizalmas beszélgetéseket is szeretjük (igazi megtiszteltetés, amikor valaki egészen megbízik bennünk, és szóba kerülhetnek életének legmélyebb kérdései), ez a műfaj viszont kevéssé alkalmas arra, hogy közös témákról ejtsünk szót. A prédikálás és a bizalmas beszélgetések mellett keresünk valamit, ami nem prédikáció, de nem is személyes beszélgetés, nem hivatalos megnyilatkozás, de nem is egészen bizalmas, nem csak Isten dolgairól szól, de végső soron nem is másról… tehát szeretnénk megszólalni olyan társadalmi, filozófiai, kulturális vagy egészen hétköznapi kérdésekben, amelyek másokkal együtt bennünket is érintenek. Nemigen vannak kész válaszaink, de ez talán nem is baj, és érdekes lehet, ami mégis megszületik (Hogyan gondolkodik egy szerzetes-pap? Gondolkodik egy szerzetes-pap? Stb.). Meglátjuk majd, mi áll össze.

Izgalmas olvasmány Nemes Ödönnel készült riportkötet. Szabadon, örömmel és szeretettel címen megjelent beszélgető kötet még az olvasót is leleplezheti:

„Government for the people. Kormány a népért. Dühös lettem: hogy lehet ilyen valótlanságot írni? Soha nem találkoztam olyan vezetéssel, amelyikre rá lehetet volna mondani, hogy a népet szolgálja. Tizenhárom éves voltam, amikor kitört a háború: négy évig német megszállás, négy évig orosz megszállás, Japánban pedig három évig amerikai megszállás alatt éltem. Rettenetesen utáltam minden hivatalos vezetést, kormányt, államot. Egyik nap azonban rádöbbentem, hogy elítélem azokat, akik hatalommal rendelkeznek, és nem veszem észre, hogy amit bennük elítélek, annak gyökerei bennem is megvannak.

Kimusubi vagyok, 11 éve jezsuita. Jelenleg teológiát tanulok, és egy gyerekekből, fiatalokból álló kis közösséget szolgálok vezetőként. Az elmúlt időben egy komoly kérdés foglalkoztat: mi az, amit meghallok abból, amit a másik nekem mond? 

Múlt héten több konkrét helyzet is adódott, ami felerősítette bennem ezt a kérdést, az egyiket elmesélem. Készülünk a gyerekekkel a nyári táborunkra, és megbeszéltük, hogy mi-hogyan legyen: ki milyen feladatot vállalna szívesen az előkészületekből, stb. Nagy büszkeségemre simán és gyorsan ment minden. Örültem, hogy a fiatalok ilyen vállalkozó szelleműek, lelkesek a nehezebb feladatokban is. A következő megbeszélésünkkor azonban, mikor rákérdeztem, hogy hogyan is állnak az előkészületekkel, akkor döbbentem rá, hogy többen nem is emlékeznek, hogy miről beszéltünk, ill. mit vállaltak egy héttel az előtt. Értetlenül álltam a dolog előtt.  

Mi ez a jelenség? - kérdeztem magamban. Mi vezetők nem fogalmaztunk elég érthetően? A gyerekek lennének szétszórtak? Rábólintanak dolgokra úgy, hogy valójában fel sem fogják, hogy mire is bólintottak rá?

Aztán megkérdezem magamtól: vajon nem így vagyok én is az Istennel? Rutin szerűen mennek a dolgok, csak bólogatok, és igazából fel sem fogom, hogy mi történik?

... 

Már 14 éve pap vagyok, de még sohasem blogoltam. Azt mondják, az a nehéz benne, hogy így az ember közvetlenül kap visszajelzéseket. Például, lefasisztázhatják a véleményéért. Egy kedves ismerősömmel megtörtént. Pedig engem pont ez érdekel benne, ez a közvetlenség! Ilyesmi nem nagyon lehetséges, amikor prédikálok. Ott túl nagy a respektus. Kicsit unom már, hogy annyira tisztelnek. Szóval, érdekel ez a műfaj.

Most felépíthetnék akár egy virtuális egzisztenciált is. Second life – íme a nagy lehetőség! Hoppá, csahogy ez a jezsutia-blog. Tehát ezt elszúrtam: ide csak jezsuiták írhatnak. OK., hát bevallom: szerzetes vagyok. Ha nem az lettem volna, orvos lennék – de ez unalmas. És lenne legalább 8 gyerekem – ez már izgalmasabb :) Tja, mondani könnyű – ebben a mai gazdasági helyzetben… 

Miért is ne! Még az a fránya Mel Gibson is milyen szimpatikusan festette meg a Passió című filmjében a helytartót és kedves feleségét. Tulajdonképpen csak úgy belekeveredtek a történetbe, mint ahogy a Credóba. Talán még most is mosná kezét, de elfogyott a szappan. Heródes pedig nem szállít neki. Akkor mentsük meg Heródest! Miért is ne! Hiszen annyira szimpatizált Keresztelővel. Talán még meg is keresztelkedett volna a Jordánban, hogy ha Heródiás, a felesége nem kéri tálcán János fejét. Mentsünk meg mindenkit, mondjuk Fodor Gábort és az SZDSZ-t! 

Kühnelt-Leddihn Erik - a név elég kacifántos - írt egy bestsellert, valamikor a harmincas években, Jesuiten, Spiesser, Bolschewiken címen. A Pallas gyorsan le is fordította magyarra, Magyarországon Ijjas Antal előszavával jelent meg, Jezsuiták, Nyárspolgárok, Bolsevikik címen. Hőse egy jezsuita, Giovanni Battisat Scapinelli, akiről Ijjas azt állítja: "csodálatos jezsuita, aki szimbolikus alakja ennek az imperializmusnak" (11). Olyan, amilyennek sok kisember megálmodja "a" jezsuitát. Szuperman, aki közben gyóntat is, szóval nem annyira életet ment, hanem lelkeket. A vérbeli római egyúttal vérbeli berlini, adódik hát, hogy induló sorozatom névadója lett.
 

Madhatter2 vagyok, azért választottam ezt a nevet, mert megmaradt bennem "Alice a csodaországban" egyik epizódja, ahol Alice a "Bolond Kalapos" teadélutánjára csöppen be, és megtapasztalja, hogy Mad Hatter és "teázó társai" minden értelemszerű elvárást felfordítanak es kiábrándítanak. Amikor mi is legurulunk lelkünk nyúlüregén, mint Alice, Isten meglepő, meghökkentő és kiábrándító világával találkozunk. Nem nagyon hasonlít arra, amit elképzelünk vagy elvárunk. De mégis mindez olyan kedves és csodálatos. Az ilyen csodálatos bolondságok nagyon érdekelnek, azért vagyok madhatter2. Lehet, hogy lesznek, akiket szintén érdekel az ilyesmi, azok felé "emelem kalapom".

A fiatalok többsége számára az egyház, közösség és hit csak annyiban jelent valamit, amennyiben belefér személyes életstílúsukba. Mindezek személyes értékítéletük alapján válnak kompatibilissé számukra. Az egyház ugyanis ma már nem jelenik meg a hagyományos értelemben mint magától értetődő, kötelező erővel bíró társadalmi intézmény. Mint társadalmat segítő szervezetre szívesen tekintenek fel, és amennyiben önkéntes segítségre lehetőséget kínál, akkor használják is, és szívesen vesznek részt a közösségi projektekben. Ugyanakkor erkölcsi és életviteli kérdéseikre a választ már nem tőle várják, sőt ebben a tekintetben kifejezetten bizalmatlanok vele szemben. Magyarul: az egyház csak annyiban releváns a fiatalok életében, amennyiben alátámasztja életvitelük és elképzelésük logikáját.