A középkori feltámadási liturgiában volt egy nagyszerű pillanat, amikor az Élet, kinevette a halált.
„Élet itt a halállal, megvív csoda csatával, és a holtnak vélt Élet győz!”
Talán ez a régi, sajnos elfelejtett hagyomány ihlette meg Dino Buzatti olasz írót, aki egyik groteszkjében a következőket írja:
„Egy aszkéta aki gyötri magát találkozik az ördöggel. Az ördög leszólja gyakorlatait (böjt, önostorozás stb.). Mi haszna ennek az egésznek? Amíg gyötröd magad, a lelked öntetszelgésbe is merül, hogy lám, milyen nagyszerű ember vagyok. Inkább végezz hedonisztikus gyakorlatokat, melyeket gyűlölsz, és mély fájdalmat okoznak lelkednek.”
Az aszkéta belátja, hogy valóban nem utál semmi annyira, mint a falánkságot, bujaságot, kapzsiságot stb., és követi az ördög tanácsát.
Olyan mélyen elmerül ebben az életformában, hogy a végén mint köztörvényes bűnözőt halálra ítélik, és a kisváros főterén a kivégzésére készülnek.
Szerencsétlen ember ott áll a bitófa alatt, amikor meglátja a tömegben a kísértőt, és felismeri benne a sátánt.
Iszonyú fájdalom járja át a szívét, amikor látja: az ördög örvend, hogy az addig köztiszteletben álló aszkéta hamarosan a pokolra kerül.
Az aszkéta mély fájdalmában az Úrhoz kiált, bocsásson meg neki, hogy ilyen ostoba volt és követte az ördög tanácsát. A Jóisten, látva őszinte bánatát, megbocsát neki. És mielőtt megfeszülne a kötél a nyaka körül, a sátán megpillantja a glóriát az aszkéta feje fölött. Az eddig kacagó sátán dühöng, a Jóisten pedig nagyot nevet az ördögön.
Isten humora megtanít minket is, hogy miként legyünk úrrá életünk kritikus pillanatain.
Bár a végkifejlet „drámai”, Isten mégis kacag.
Utolsó kommentek