Jezsuita bloggerek

Egy tegnapi esemény felidézte bennem a tíz évvel ezelőtti római egyetemi éveim egyik záróvizsgáját. A vizsgafilm elkészítése mellett filmelemzésből is alaposan kikérdeztek. Ermanno Olmi "La leggenda del Santo Bevitore" (The Legend of the Holy Drinker), Joseph Roth kisregénye alapján készült művészfilmjét kellett elemeznem. A történet végtelenül egyszerű, de annál gazdagabb szimbólumaiban. Főszereplője egy kb. 45 éves lengyel alkoholista hajléktalan Párizs utcáin, aki egy idegen váratlan megjelenésével 200 frankot kap ajándékba. Az idegennek - látva, hogy különben "tisztességes emberrel" van dolga, aki most csupán segítségre szorul -, egyetlen kérése, hogy majd ha valamikor lesz elegendő pénze, adjon 200 frankot az egyik templom papjának. Aztán a film végigkíséri ennek a szent Iszákosnak a hétköznapjait, aki napról napra mélyebbre süllyed, semmi esélye a pénzt visszaadni, de akiben folyamatosan ott lebeg (látomások és delíriumok közt), hogy azt neki meg kell tennie, mert aki adta, "tisztességes embernek" tartotta őt.

Papi képzésem alatt sokat hallottam a „hivatás” kérdéséről. Csakhogy akkoriban (még nem a jezsuitáknál) nekem mindig iszonyúan elvontnak tűntek ezek a fejtegetések. Gyakorta hallottam, hogy a hivatást „Istentől kapjuk”, de aki megkapta, „el is veszítheti” (mint valami pénztárcát?); hogy „vigyázni kell rá” (mint egy konyhakertre?), hogy ápolgatásra, gondozásra szorul (ez OK.)…  De bizony „el is lehet játszani” („négykezesen”, mondták akkor – nem tudtam, most sírjak, vagy nevessek…). Sokáig nehezemre esett megfogalmazni, hogy mi is a bajom ezekkel az elképzelésekkel. Talán ma már kicsit világosabban látom. Hadd romboljak le néhány helytelennek ítélt előítéletet, mielőtt megkockáztatnék valami konstruktívat is mondani a „hivatás” kérdéséről.

Délután gondoltam sétálok egyet. Pont abba az utcába keveredtem, ahol mindenféle papi ruhákat és rituális kellékeket árulnak. Előttem három fiatal ment, egyik rasztás fejű, s mindhárman cigiztek. Megálltak az egyik kirakat előtt, csodálkozva nézték a papi igeket, miseruhákat, majd poénkodtak, kacagtak, és tovább álltak. Hogy mit mond egy ilyen kirakat egy mai fiatalnak? Mit mond egy utca telis teli ilyen üzletekkel, ahol nyakig beöltözött egyháziak vásárolnak?! Nem tudom! Engem elgondolkodtatott, hogy egyáltalán mit mondanak a szimbólumaink a mai embernek... Mert egy másik korban jöttek létre, talán mást sugároz egy palást, egy szenteltvízhintő, egy aranyozott kehely... (Pláne ha a kirakat mellett valaki ott fekszik egy karton-darabon.)

Azt hiszem, betelt a pohár. Az oka? Valószínüleg a sok jóakaró. Rögtön kifejtem, irodalmi alakba öntve, úgy hatásosabb.

Kedves Mindenki, aki olvassa!

Úgy döntöttem, hogy én is hozzájárulok az egyetemes kultúra megvalósulásához, és megírom a magam lánclevelét, remélve, hogy mindenki megküldi majd minden ismerősének, azok is tovább, s majd nézem, hány ismerősömtől kapom vissza. Ez fogja garantálni, hogy igenis komolyan vettek és nem kell ezután együttélnem azzal a gondolattal, hogy jelentéktelen semmi vagyok és senki sem figyel rám, sőt, mindenki jóakarója is leszek egyúttal. Igaz, elkövethetnék egy nagy gaztettet, de akkor csak három napig lennék a hírekben és tíz évig a rácsok mögött. Nem kifizetődő. Így viszont garantáltan évekig fog levelem kószálni a kibertérben. Ott marad a lenyomatom.

Az elmúlt egy hétben a szokásos évi lelkigyakorlatomat végeztem. Mint mindig: teljes csend, napi több órás imádság, meditáció és folyamatos hallgatás. Egyik nap lelkifurdalást éreztem egy esemény kapcsán. Egy anyuka jött hozzám, akit noha sohasem láttam azelőtt, megkérdezte: "Ön a Ky-Lí atya?" Annyira szokatlanul hangzott a megszólítás, hogy elnevettem magam, következésképpen lelepleződtem. Hogy is foglaljam össze amiket mondott? Szégyelljem magam, hogy ilyen hangnemben írok szent dolgokról a blogon. Nem veszem észre, hogy mindenütt csak támadnak bennünket és még én is ezt teszem? Hogy a gyerekeit alig tudja úgy nevelni, hogy megóvja őket attól a szennytől, ami rájuk tapad úton-útfélen. És végül hozzátette: jobb lenne, ha azt a kevés embert  támogatnám és erősíteném a hitében és meggyőződésében, aki templomba jár vagy egyházi iskolába járatja gyerekét stb., stb. (Gondoltam magamban, de jó, hogy nem ő az én elöljáróm...)

Mostanában volt december 8-a, a Boldogságos Szűz Mária Szeplőtelen Fogantatásának ünnepe. Persze, ha megkérdeznénk a mai átlagos templomjárót az ünnep tartalmáról, jó eséllyel – gyanítom, úgy 90%-ban – azt mondanák, hogy ilyenkor a Szűzanya szűzi foganását ünnepeljük. Hja, nem csodálom, ebben a túlszexualizált világban… Csakhogy nem erről van ám szó! Mert nem minden csak a szex körül forog – az egyházban sem! :-) Ennél sokkal szemérmesebb a kereszténység. Az ünnep tartalma ugyanis, hogy Máriát Isten előrelátó gondoskodása megóvta minden személyes bűntől (sőt még az „áteredő bűntől” is). Az Atyaisten ugyanis, annak érdekében, hogy „méltó hajlékot készítsen” számára, Isten anyját, Máriát „Fia halálának érdeméért” eleve megóvta minden bűntől. Na, ez így már izgalmasabb, nem?! Jó kis (obskurus) teória! Mert mit is jelent mindez? Tekintsünk most el a nehezebb részletektől (meg attól is, hogy a nem hívőket, valamint protestáns testvéreinket most esetleg kiveri a jeges veríték ekkora badarság/bálványimádás hallatán). Inkább felhasználnám az alkalmat, hogy eljátszak a gondolattal, milyen is volna a világ a bűnbeesés nélkül.

Ezekben a napokban sokat foglalkoztatott az advent értelme. Nemcsak azért, mert mostanában tartottam lelkinapot róla, hanem mert látom, ahogyan évről-évre pátyolgatjuk magunkban a reményteli, boldog várakozást, ami majd a jövőben ugyan, de hamarosan bekövetkezik. Mi kell ehhez: kis koszorú, kis gyertya, kis jászolka, kis nosztalgia, kis etyele-petyele. Minél több a giccs, annál több az adventi lelkiélmény. Szóval úgy teszünk mintha várnánk valamit/valakit, de végeredményben nem is várunk senkit és semmit...

Néha megjelennek olyan cikkek, posztok bizonyos helyeken, amikkel májdagasztó érzés volna azonosulni. Hű de jót írt az illető! Mintha én írtam volna... Pont ez járt a fejemben (ha nem, akkor is), na ez jól megmondta, ilyen gondolatok röpködnek - gondolom - nem csak az én fejemben. Különösen feltűnő egy ilyen gondolatsor, ha "házunktáján" már találkoztunk hasonlóval, mondjuk a jezsuita Anthony de Mello "Ébredj tudatára" című könyvében. Aki olvasta, a következő szöveg ismerős lesz (ugyanakkor a látszatát is el akarom kerülni, hogy plágiummal vádolnám), aki meg nem, annak egy ízelítő de Mello gondolkodásmódjából, más tollából persze: http://www.manna.ro/reflex/top_alkalmazok_jatekai_2008_12_04.html

Az utóbbi időben szívesen emlegetett téma a posztmodern. Tanáraim is gyakran emlegetik, különböző jelzőkkel írják körül. Most csak egyet szeretnék kiemelni, ami éppen foglalkoztat: a posztmodern felborítja a hagyományos gondolkodást, értékrendet, nem igazán kedveli az ún. rendszert. Az igaz, hogy ez is rendszerré válhat, ahogy a nem akarás is akarás, ha jobban belegondolunk...